HAMLET

Köllő Katalin

Erős társulatok épülnek a határon túli színházakban

Beszélgetés Szűcs Katalin Ágnes színházkritikussal

Szabadság, 2005-07-09

– Művészeti tanácsadóként hogyan látod az idei fesztivált, bejöttek-e az elvárások, illetve voltak-e csalódások?

– Alapvetően talán jobb volt, mint amire vártam, de igazából minden évben félek egy kicsit, hogy vajon jól átgondoltuk-e ezt a fesztivált, hogy ezek-e azok az igazán izgalmas, fontos előadások? Miközben persze, hogy meg vagyunk róla győződve, hogy igen, de hát a színházi életben nem biztos, hogy minden úgy sikerül, ahogyan mi várjuk. Hogy egy-egy társulat hogyan produkál, nagyon függ a pillanatnyi kondíciótól. Tehát miközben izgultam, hogy vajon el tudjuk-e érni az előző évi színvonalat, végül is úgy éreztem, hogy jobban sikerült, mint reméltem. Több igen-igen jó előadást volt, mint ahogyan eredetileg gondoltam, hiszen van olyan produkció, amely itt kifejezetten jobban sikerült, mint amikor az eredeti helyszínen láttam. Persze volt olyan is, mint mindig egyébként, amely nem tudta hozni a formáját, sokkal gyengébben mutatkozott meg, de összességében mégis jónak tekinthető az idei rendezvény. Volt négy-öt igazán fontos előadás, talán ugyanannyi izgalmas, és az „igazán nem szeretem" kategóriából is talán csak kettő volt. De ez abból a „törvényünkből" adódik, hogy végül is minden színház alanyi jogon megmutatkozhat egy előadással. Nem mondtunk tehát senkinek „nemet". A szakmai beszélgetéseken azért kiderül, mely előadásokról, mely társulatokról gondoljuk, hogy picit önmagunkba kellene nézniük, látva a többiek alkotásait is, hiszen itt fantasztikus erők jelennek meg. Egyébként örömteli dolognak tartom, hogy sok kifejezetten erős társulat épül a határon túli színházakban.

– Említetted a délelőtti megbeszéléseket. Mennyiben másak ezek, mint a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) zajló beszélgetések, különböznek-e egyáltalán?

– Teljesen más. A pécsi megbeszélésnek a legnagyobb hibája, hogy nem szakmabéli vezeti. Ott újságírók, tévés személyiségek moderálják, akik óhatatlanul egyfajta műsorként fogják fel, tehát nincs türelmük kivárni a csöndeket, vagy ha valaki egy kicsit hosszadalmasabb, elvágják a gondolatmenetet. Azt gondolom, hogy egy beszélgetés akkor beszélgetés, ha szabadabbak az emberek, ha nem fojtják beléjük a szót, ha van türelmünk kivárni, hogy – óvatos terelgetés mellett – megszólaljon valaki. Szerintem a forma is nagyon meghatározó, én állandóan azért küzdök itt Kisvárdán, hogy körbe üljünk, ne frontális legyen az ülésrend. Pécsett viszont amolyan színpad – nézőtér helyzet alakul ki, a moderátor szemben ül, mindenki más pedig a nézőtéren. Itt mi törekszünk arra, hogy kör alakuljon ki, ne legyen az az érzése senkinek: „vannak, akik megmondják, hogy mi az igazság", és „vannak, akik tudomásul veszik". Ezt Pécsett nem tudják elérni, pedig ajánlottam nekik. A másik probléma, hogy ott mikrofonba beszélnek, ugyanis felvétel készül, amit föltesznek az internetre. Ehhez nagyon ragaszkodnak. Meggyőződésem azonban, hogy többet ér, ha egy beszélgetés őszinte és jó hangulatú, mint az, hogy az ott elhangzott vélemények fölkerüljenek a világhálóra. A mikrofon egyrészt feszélyező tényező, arról nem szólva, hogy szörnyű elolvasni a fölkerült szövegeket. Ugyanis nem szerkesztik meg, az élő beszéd pedig leírva elviselhetetlen. Minimális szerkesztés van, ráadásul, aki elvégzi, nem tudja, miről van szó, tehát még rosszabb, ha belenyúl a szövegbe. Ezek látszólag apró dolgok, de mégis fontosak.

– Mennyiben jó az, hogy egy színházi fesztiválra nem feltétlenül színházi területen tevékenykedő személy válogatja az előadásokat, és csupán egy személyre van bízva, mint például a POSZT-on?

– Amikor elkezdődött a POSZT, összehívtak sok szakmabélit, magam is ott voltam, ahol megvitattuk, hogyan történjen a válogatás. Bevallom őszintén, nagyon egyedül maradtam, amikor azt ajánlottam, hogy több kritikus válogasson. Hiszen a kritikus egyrészt hozzá van szokva ahhoz, hogy rengeteg előadást lát, természetes közeg számára az, hogy válogat, hozzátartozik a munkájához az előadásnézés. Másrészt hatalmas vállalkozás. Aki ugyanis elvállalja, és történetesen nem színházzal foglalkozó személy, egy csomó mindent föl kell függesztenie arra az időre. Egyszóval nem tartom jó megoldásnak. A szándék eredetileg az volt, hogy az az egy személy, éppen a szubjektivitás miatt, a saját szempontjából fölvállalja azokat az előadásokat, amelyeket meghív. És hát érdekesnek találták, hogy történetesen egy nem színházi ember hogyan látja a színházat. Persze elég nehéz találni olyan nem színházi embert, aki ráér ekkora intenzitással előadásokat nézni egy évadon keresztül. Időnként emiatt kompromisszumos megoldások is születnek. Másrészt meg én is úgy látom, nem kéne a szubjektív látószögnek ekkora teret adni. Volt is egy év, amikor nagy felháborodást váltott ki a válogatás eredménye, hiszen a nagyfokú szubjektivitás miatt megkérdőjeleződött az egész fesztivál értelme. De, mint mondtam, eléggé egyedül maradtam az ajánlatommal.

– Visszatérve Kisvárdára és a kritikánál maradva, lehet-e tapasztalni egyfajta elkülönülést a magyarországi szakmán belül, vagyis, hogy vannak kritikusok, akiket érdekel és odafigyelnek a határon túli előadásokra, és vannak, olyanok, akik nem „ereszkednek" le odáig, hogy például lejöjjenek Kisvárdára előadásokat nézni?

– Azért nem állítanám ezt ilyen határozottan – miközben tényleg vannak, akik minden évben itt vannak, és vannak, akiket öt évvel ezelőtt láttam itt, vagy soha –, mert sok előadás látható a Vendégségben Budapesten című sorozat alkalmával. Általában a fontos előadások ezen a rendezvényen előbb-utóbb megmutatkoznak, természetesen nem minden, Kisvárdán sokkal gazdagabb a kínálat. Valamennyire tehát képben vannak azok is, akik nem járnak ide. Némelyikük igen-igen lelkesen nyilvánul meg végül egy-egy látott előadás után. Szerintem nagy adag lustaság is közrejátszik ebben. Meg nem ismerik annyira ezt a közeget. Úgy vélem, hogy miután az ember elkezd megismerkedni az itteni hangulattal, a határon túli előadásokkal, nehéz abbahagyni a „Kisvárdára való járást". Ha valaki nem csak leszalad egy napra, hanem itt van együtt a társulatokkal, már visszavágyik.

– Az újvidéki Médeia-körök című előadás utáni megbeszélésen elhangzott, hogy míg a szerb kritikusi szakma mennyire lelkesen fogadta a produkciót, (hozzáfűzöm nálunk is többször elhangzik ez, „román kritikusok" változatban), a magyar szakemberek nem értékelik megfelelőképpen, sőt bírálják. Vajon létezik-e ekkora véleménykülönbség, vagy csupán kritikusa válogatja, hogy mennyire nyitott egy-egy előadás, illetve a másfajta színházi forma iránt?

– Azt hiszem egyértelműen kritikusa válogatja. Én is azt látom, hogy nagyon különbözőképpen közelítünk meg előadásokat, a magyarországiakkal is ugyanígy vagyunk. Van, aki gyűlöl egy-egy produkciót, van, aki rajongva szereti. Valóban megközelítés és nyitottság kérdése. Nem hiszem, hogy bármi köze lenne ahhoz a feltételezéshez, hogy a magyarországi kritikusok másként „veszik" a másfajta színházi nyelvet. Nálunk is vannak nagy vitát kiváltó előadások, például Kovalik Balázs rendezései. Vannak, akik rajonganak érte, vannak, akik ki nem állhatják, mert ő is szokatlan színházi nyelven beszél. Zsótér Sándort lassan kezdik megszokni, de az ő előadásai is rendszeresen vihart kavarnak. Ezek nehéz kérdések, hiszen az új formanyelvnél mindig felvetődik, hogy melyikünkben van a hiba: tényleg én vagyok kevéssé nyitott, vagy esetleg az előadásban mégsem működik valami, függetlenül attól, hogy izgalmas a formanyelve? Azon az általad említett beszélgetésen meg is jegyeztem, hogy olyan dolgokról kezdünk beszélni, ami bizonyíthatatlan, hiszen művészetről van szó, amelynek a befogadása alapvetően szubjektív. Miközben természetesen vannak objektív összetevői. Azt gondolom, az már a szakmai részéhez tartozik: meglátom-e, hogy milyen értékek jelennek meg az előadásban, függetlenül attól, hogy személy szerint szeretem-e az ilyen típusú produkciót, vagy nem?

– Művészeti tanácsadóként van-e beleszólási lehetőségetek abba, hogy miként fejlesszék tovább ezt a fesztivált technikai szempontból? Az az érzésem, mintha ugyanott tartanának 17 éve, miközben a város számára fontossá vált ez a rendezvény. Nem igazán látok előrehaladást ebben a tekintetben. Feltételezem viszont, hogy csupán művészi vonalon kérik ki a tanácsotokat.

– Tudunk javaslatokat tenni, nem tudom, hogy megfogadják-e. Idén annyival volt rosszabb a helyzet például szállás ügyben, hogy renoválják az egyik kollégiumot, tehát még kevesebb lehetőség volt. Viszont ez a kollégium-rekonstrukció az uniós szabványoknak fog megfelelni, nagyon korszerű lesz. Ez nyilván nagyot fog lendíteni az elszállásolási gondokon. Én magam javasoltam ezt a lehetőséget, hiszen Kisvárdán szállodát építeni nem érdemes. Ezt a tíz napot kivéve ugyanis nem hiszem, hogy nagy idegenforgalom lenne, tehát nincs rá nagy igény. Azt gondolom, hogy ha a kollégiumot fejlesztik olyan színvonalra, hogy az adott esetben hotelként is üzemelhet, jó út, mert évközben a diákoknak is nagyszerű, ha jobb körülmények között laknak. Persze nem hiszem, hogy én indítottam el ezt a dolgot, de mindenképpen találkozott a két elképzelés. Ami a színpadi lehetőségeket illeti, úgy néz ki, hogy 2007-re valóban megépül az új színház, amely Magyarország egyik legkorszerűbb terme lesz. Az a Bán Ferenc tervezte, aki a fel nem épült Erzsébet téri Nemzeti Színházat is. Nem lesz tehát gond a technikai igényeket kielégíteni.