HAMLET

Köllő Katalin

Rendkívüli újdonság a sétatéri színpadon

Beszélgetése Selmeczi György rendezővel

Szabadság, 2003-02-22

Izgalmas eseménynek ígérkezik a kolozsvári Állami Magyar Színház február 23-i bemutatója, amely több száz embert mozgat meg, hiszen a társulat tagjai mellett színpadra lép mintegy 130 kisebb-nagyobb korosztályú gyerek, de az 50 tagú zenekarnak is nagyrésze a zenelíceum diákjaiból tevődik össze. A vasárnapi iskola, avagy Noé bárkája című produkciót Selmeczi György álmodta színpadra, a bemutatón a karmesteri szerepkört is betöltve. Az előadás első része ősbemutatónak számít. A vasárnapi iskola forgatókönyvét Visky András írta, Selmeczi György szerzett hozzá zenét, a második részben pedig Benjamin Britten Noé bárkája című gyermekoperája kerül színpadra. A színpadi tér Ferencz István és Nagy Endre munkája, látványtervező: Emmanuel Pastor és Venczel Attila. Az előadás zenei vezetője és karmestere Incze G. Katalin, koreográfusa pedig Könczei Árpád.

- Karmester, zeneszerző, operarendező, egyetemi tanár, zongoraművész. Kifelejtettem valamit Selmeczi György foglalkozásai közül?

- Őszintén szólva én magam nem szoktam sorolni, mert mindig valamiféle egységben igyekszem gondolkodni. Mindenesetre megpróbáltam azokat a társművészeteket összekapcsolni, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az opera- és a zenésszínpadon, tehát általában a színpadon hitelesen, eszközgazdagon tudjak a közönséghez szólni. Erre szerződtünk valamennyien, több évtizede. Természetesen azt a szakmát és szakmaiságot próbálom alkalmazni minden esetben, amit az éppen vállalt munka, az éppen aktuális vállalkozás megkíván. Most hál’istennek pont egy olyasmit vállaltam a kolozsvári színházban, ami, bátran mondhatom, precedens nélküli. Másrészt pedig egy picit mozgósít minden egyes szakmát, amelyet én bizonyos szintig birtokolok. Akár a zongoristát, akár a karmestert, akár a rendezőt említem, de bizony még az apukát is olykor-olykor. Hiszen azonkívül, hogy a magyar színház krémjével adatott meg dolgoznom, ezen túlmenően a színpadon nem kevesebb, mint 132 gyerek készíti el, munkatársamként, azt a produkciót, amelynek a Vasárnapi iskola, avagy Noé bárkája a címe. Nagyon enyhe nosztalgiával ez a cím arra a korszakra utal, amikor még volt idő belegondolni egy-egy bibliai szövegnek a szépségeibe, vagy a szövegben rejlő játékosságra, színházi jellegre, teatralitásra. Vagy volt időnk belehallgatni abba a muzsikába, amit a századok üzennek, és amit mindnyájunknak érdemes lenne nagyon komolyan beépíteni az életünkbe. Mindig úgy érzékelem ezt a dolgot, mint valami orvostudományi kérdést, bármilyen meglepő. Annyit beszélünk ugyanis az immunrendszerünkről és arról a képességünkről, hogy a fertőzéseknek és veszélyeknek ellenálljon a szervezetünk, de nagyon kevéssé törődünk azzal, hogy a szellemünk és a lelkünk ellent tud-e állni a fertőzéseknek és a veszélyeknek. A produkció egy kicsit erre szeretné felhívni a figyelmet, illetőleg ebben keres játékos partnereket, mert remélhetőleg a közönség is partner lesz ebben a játékban. Tehát közösen kellene hogy megkeressük azokat a szérumokat, a vakcinákat, szellemi és érzelmi értelemben, amelyek megvédenek bennünket attól a tömérdek fertőzéstől, aminek mi és a gyerekeink is ki vagyunk téve. Sokan vannak, akik arra ébrednek, hogy már nem értenek szót a gyerekkel, mert nincs valódi kapcsolat, már más nyelven beszélnek. Ez azért van, mert elvesztettük a közös pontokat a generációk között. A generációk harca természtesen mindig megvolt, valódi történelmi jellegzetesség, hiszen az élet lényege, az idő múlásának tartozéka. De a generációs harc mindig valamiféle közmegegyezés talaján alakult ki. Ez a harc egy kicsit most a szellemek vagdalkozásának tűnik, mintha nem volna talaj a lábunk alatt, sem magunknak, sem a gyerekeinknek. S amikor a generációk elbeszélnek egymás mellett, ennek vélhetően az az oka, hogy nem születtek meg a szülő és gyermek közötti közös élmények, közös terminológiák, szülő és gyermek közös eszméje, legalább az alapvető dolgokban, amitől aztán eltávolodva, ám jöhet a harc, s az új generáció küzdjön meg az új világáért. Ma egy picit szomorúnak látom tehát a helyzetet. Persze nem vagyok pesszimista, és nagyon bízom az új generációban. Még abban is merek bízni, hogy az új generációk visszaállítják majd ezeknek a fogalmaknak és eszméknek a becsületét, amit mi ebben a bibliai teátrumban taglalunk, ahol felmerül a jó és a rossz közötti felelős viszonynak a kialakítása, a jó és a rossz felismerésének képessége. Játékosan és élvezetesen esik szó arról is például, hogy bizony mindenkinek személyes felelőssége van abban, hogy kialakul-e a bűn, illetve a büntetés, a bűnhődés fogalma. Ezek messzevezető és mélyen filozófikus kérdések, emiatt el szoktuk vetni, hogy mi magunk foglalkozzunk ezeknek a fogalmaknak a terminológiájával. Itt van tehát egy produkció, amit tulajdonképpen két oldalról lehet megközelíteni: egyik a közjó, vagy a közszolgálat, amikor, mi művészek arra törekszünk, hogy a köz platformjáról megindokoljuk azt, hogy miért ezt és miért így. A másik megközelítés a színházé. A színháznak a nyelvi megújulásában is szerepet játszhatnak ezek a kísérletek, ezek a produkciók, amelyek által valamilyen mélyen megélt dolgok kerülnek fel a színpadra. A Vasárnapi iskola egy picit a hittan elsajátításának tükre. Másrészt ez az előadás azt bizonyítja, hogy milyen hihetetlen tartalékok vannak az európai zsidó-keresztény eszmeiségben, milyen hagyomány az, ami reánk maradt, és milyen határtalanul buták vagyunk, amikor ezt a hagyományt elvetjük, nem törődünk vele, vagy közömbösek vagyunk vele szemben.

- Kolozsváron születtél, Budapesten élsz, de úgy tűnik, csak kilométerekben távolodtál el a szülővárosodtól, lelkileg semmiképpen.

- Olyannyira evidenciának érzem, hogy nem is szoktam bizonygatni az én kolozsváriságomat, hiszen az elmúlt tizenkét színházi szezon, amely alatt én jöttem-mentem és tettem a dolgom, azt remélem, önmagáért beszél. Az ember végül is nem a kinyilatkoztatások szintjén akarja a lokálpatriotizmusát megélni. Kolozsvárnak, az én értékrendemben, van egy szakralitása. Noha látom, hogy az elmúlt rendszer és az azóta bekövetkező, többé-kevésbé felszabadult rendszer sem kedvez annak a szellemi és erkölcsi tartásnak, amelyet Kolozsvár mindig is képviselt. De nem szabad elveszítenünk a reményt. Én még mindig úgy érzem, valamilyen módon restaurálható ez a szellemi tartás. Ha egy picit egymásra találunk, beszélgetünk egymással, ha, mondjuk a kolozsvári családok egymásra találnak, ha nem történik több, mint például most a színházban azoknak a gyerekeknek a szülei, akik szerepelnek ebben a produkcióban, találkoznak a színházban és újra beszélgetnek egymással azok, akik évek óta nem találkoztak, akkor nincs minden veszve. Napi veszteségeink persze vannak, de fel kell tudni állni. Érdekes módon a rendszerváltozást követő évek legnagyobb veszteségének éppen ennek a képességnek a degradálódását érzem. A kolozsvári ember mindig fel tudott állni, mindig kreatívan újra tudta kezdeni az életet az évszázadok során. Minthogyha ebben lennénk most egy kicsit szegényebbek. Több az apátia, több ez a furcsa álreál-politika. Mert az az érvelés, amely arra hivatkozik, hogy a realitások amúgy sem engedik, ez egy hazug reálpolitika. Ebbe nem szabad beletörődni. Én az anyaországgal való viszonyt is duplafenekűnek látom. Nagyszerű, hogy sokféle támogatási forma van, de éppen, mert nem érzem igazán koncepciózusnak, s újabban egyre kevésbé érzem annak ezeket a támogatási formákat, azontúl, hogy pillanatnyilag, vagy lokálisan megoldanak valami helyzetet, vagy éppen akkor gyógyír valami betegségre, de igazából a betegséget nem gyógyítja meg. Sőt, elmélyíti, és a már említett immunrendszert gyengíti. A mi kolozsvári köreinkben és Erdély-szerte sajnos sokan vannak, akik egész életüket ezekre a támogatásokra rendezték be, anélkül, hogy saját erőiket, saját kreativításukat, lehetőségeiket mozgósították volna. Mindennek két oldala van tehát. Egyrészt nagyszerű dolog, hogy létezik az anyaországgal való szoros kapcsolat, másrészt pedig van egy nagyon komoly aggály bennem: ha ez a támogatás nem szabja feltétlenül az önerő mozgósítását, akkor ez tulajdonképpen elszórt pénz és erkölcsi támasz. Nekünk az a dolgunk, hogy körömszakadtáig próbáljuk, a magunk tradíciói és erkölcsi meggyőződése szerint, létrehozni azt, amit létre kell hoznunk.

- Térjünk vissza a vasárnap esti bemutatóhoz. Ebben a formában, ahogyan színpadra kerül, tulajdonképpen két részből áll, egyik az eredetileg a műsortervben szereplő Benjamin Britten Noé bárkája című operája, bár nem tudom, műfajilag közel áll-e ez a meghatározás...

- Közel álló dolog, bár nem opera. Műfajilag a zenés misztériumjáték illik rá leginkább. Britten, hallatlan fantáziával és humorral, az angol college-ok, a kollégiumok számára írta ezt a darabot. Az volt a célja: úgy szerkessze meg, hogy valódi vokális vagy zenei nehézség ne legyen benne, tehát a matektanár vagy a kémiatanárnő is el tudja énekelni ezeket a szólamokat. Ezért lehet remekül megcsinálni prózai színészekkel, pláne ilyen ragyogó színészekkel, mint akik ennél a társulatnál vannak, mert ehhez tökéletesen megfelel az ő vokális és zenei felkészültségük, viszont hozzáadnak egy olyan pluszt, a színészi játéknak egy olyan többletét, ami rendkívüli örömömre szolgál. Ráadásul abban is partnerek, hogy ez a sok gyerek tökéletesen beilleszkedjen a játékba, tehát egy kicsit pedagógus-partnereim nekem is, meg azoknak a nagyszerű ének-zene tanároknak, akik szövetkeztek velünk azért, hogy ez a produkció létrejöhessen. Mindenki a maga iskolájában olyan ragyogóan készítette fel a gyerekeket, hogy nekem tulajdonképpen a színházban zenei kérdésekkel nem kellett foglalkoznom.

- Ehhez a Britten műhöz adódott hozzá, ha jól tudom, a te ötleted alapján, egy első rész, amely most született meg, mind a prózai, mind pedig a zenei része.

- Igen, ez lesz az ősbemutató. Visky Andrással arra szövetkeztünk, hogy megkomponáljuk a Noé születése előtti időszakot. Véleményem szerint hihetetlenül aktuális az egész özönvíz-tematika, a kataklizma elmélet. Jellemző a korra. Néhány évtizede egyébként is folyton a világvégét várjuk, de mi magunk is sokat teszünk ennek a világvégének az eljöveteléért. Ez sajnos nagyon küszöbön álló, létező veszély, még ha nem is egy emberöltő kérdése. Viskyvel tehát azt szerettük volna, ha egy kicsit megvilágítanánk az özönvíz előzményeit, tehát Ádám és Éva első gyerekének a születésétől végigvezetjük a genezist Noé születéséig. Ez az első rész tartalma. Az ember szellemi létezésének alapmozzanatait tartalmazza, a gyilkosság motívumának, az ölés tilalmának megszületését, tehát azoknak az erkölcsi mozzanatoknak a megszületését, amelyek szerint ma is élünk, vagy élnünk kellene.

A vasárnapi iskola avagy Noé Bárkája