HAMLET

Köllő Katalin

Élők és halottak tragédiája

Szabadság, 2005-04-23

Bizonyára sokan megkérdőjelezték Bocsárdi László felfogását, rendezői szemléletét Szophoklész Antigoné című tragédiájával kapcsolatban, azok közül, akik eddig látták az előadást. Mert elég sokan láthatták, hiszen eredetileg 2001-ben mutatták be Zsámbékon, a Zsámbéki Szombatok keretében. Persze azóta több változáson is átesett a produkció, de feltételezésem szerint csupán a szereposztásban. Akkor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Zsámbéki Nyári Színház közös produkciójaként mutatták be a darabot, a rendező azonban később „hazai" pályára alkalmazta, vagyis a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház saját előadásaként iktatták be a színház repertoárjába. Két szereplőt őrzött meg a zsámbéki bemutató utáni felújításkor Bocsárdi: az Antigonét játszó Szorcsik Krisztát, valamint a Kreont alakító Bíró Józsefet. Mielőtt bármit is írnék a továbbiakban, előre bocsátom, hogy ritkán, nagyon ritkán látni két ilyen erős színészi alakítást egymás mellett. Mindketten sziporkáznak a szerepükben. Ha tájainkon lenne színházi Oscar-díj, gondolkodás nélkül a legjobb női, illetve férfi alakítási díjat ítélném oda nekik.

És most visszatérek a bevezetőben tett megjegyzésre, ami a rendezői elképzelés megkérdőjelezését illeti. A görög tragédiákban jártas nézők számára feltehetőleg szentségtörésnek számít Bocsárdi Antigoné-változata. Mert hát, ugyan ki látott még olyat, hogy a tragikus hős elbukását bemutató alkotás alatt a közönség kuncog, ne adj’Isten hangosan nevet olykor? Hogy a két ellentétes erő összeütközése, a különböző világnézetek egymással való szembenállása, az egyre kiélezettebb konfliktus kibontakozása nem azt a bizonyos véleményt erősíti meg bennünk, mint ahogyan olvastuk, vagy tanultuk, hogy az igazság Antigoné oldalán van, de Kreonnak is igaza van? Hogy az emberi törvények, (Kreon), illetve az isteni törvények (Antigoné) képviselőinek az összecsapásából nem az utóbbi győzedelmeskedik igazából? Hogy a jog, illetve az államiság képviselője lehet középszerű, a hirtelen rászakadt hatalommal kezdeni mit sem tudó, de egyetlen, általa hozott törvényéhez kisszerűen ragaszkodó kisember, és nem nagyformátumú hős, aki egy eszme miatt bukik el. Hogy az erkölcs, illetve az isteni törvények képviselője lehet egy erőszakos, a célját minden áron elérni akaró, a maga igazának tudatától fölényes teremtés, aki útjából mindent és mindenkit elsöpör emiatt. Hogy a „gyűlölni nem születtem én, szeretni csak" elvet valló hősnő bizony fájdalmas kegyetlenséggel, rideg gyűlölettel taszítja el magától testvérét, Iszménét.

Nos, mindezek miatt Bocsárdi László Antigoné rendezését nem lehet a szokványos felfogású előadások közé sorolni, hiszen, mint láttuk felborít minden eddig elfogadott normát.

De éppen ez a jó ebben az előadásban. Kibontja – feltehetőleg dramaturgja, Sebestyén Rita segítségével – a tragédia látszólag egyáltalán nem összebogozódott szálait, megfejti saját maga, és az ő értelmezését elfogadó nézők számára a szereplők egymás közötti kapcsolatát, amely szintén csak látszólag egyenesen leosztott. Tabukat dönt le. Hogy például mit kezdünk halottainkkal, akik bizony ki vannak téve az élők kénye-kedvének, és a szeretteik közötti konfliktushelyzetek függvényében találják meg, vagy sem nyugalmukat? Ezért is van Bocsárdinál Polüneikész holttestének a helye a színen, mintegy élőhalottként. Ő a tragédia tétje. Ebben az előadásban Polüneikész (Liviu Matei) nem a testvérével, Eteoklésszel folytatott trónharc, hanem az Antigoné és Kreon között zajló, már-már kicsinyes csata áldozata. Nagyszerű koreográfia szerint játsszanak a hulla-Polüneikésszel a vele kapcsolatba kerülő szereplők. Márpedig óhatatlanul minden szereplő valamilyen formában érintett e téren, és valahogyan viszonyulnia kell a holttesthez. Külön tanulmányt érdemelne ez a gesztus-rendszer.

A Bocsárdi-értelmezést tovább taglalva, érdemes kitérni Iszméné szerepére is. Általában Antigoné „ellenpontjaként" ismeretes, aki gyenge akaratú, a törvényeket tiszteletben tartó, nővére magasztosságát, hősiességét meg sem közelítő szereplő. A sepsiszentgyörgyi előadásban azonban az Iszménét alakító Kicsid Gizella szinte Antigonéval egyívású hősnővé válik. Tragikus hősnek is tekinthetjük, aki nem bírva elviselni nővére szeretetlenségét, elutasítását, Antigoné és Kreon abszurd harcát megérteni nem tudva, a halálba menekül, Szophoklész darabjával ellentétben.

A Karnak is megreformált szerep jut. A hatalom előtt meghunyászkodó, de annak kiszolgálása által szerzett jólétben dúskáló (zsírtól csöpögő csirkecombok marcangolása), Kreon előtt hajbókoló, de a háta mögött őt kicsúfoló, majd dögkeselyűként vijjogó egyéneket látunk.

Nagyon szép jelenetek vannak ebben az előadásban. Egyik kedvencem, amikor a halott Polüneikész halni tanítja Antigonét, megkönnyítve számára az elmúlást. Gyönyörű. Vagy az Antigoné és Kreon közötti összecsapás, az agón. Amelyről azt gondolná az ember, hogy szikrázik körülöttük a levegő a gyors replikák miatt. Nem, ők szépen leülnek, „áldozatuk katafalkja" alá, és lassan, tagoltan, néhol szótagolva elmondják érveiket.

Összehangolt színészi játék jellemző erre a produkcióra, nagyszerű alakításokkal. És egészen új rendezői szemlélettel.

Antigoné