HAMLET

Köllő Katalin

Bozgorok a bufetban

Szabadság, 2004-10-16

Nekem tetszik itt! Mondja a Corinnus – Oliver – Száműzött herceg – meg még ki tudja melyik Ahogy tetszik – szereplőből egybegyúrt figura a Bozgorokban, a Honvéd Kamaraszínház produkciójában, amelyet október 8-án este láthattunk a Tranzit Házban. Aztán az előadás végére ő is ugyanúgy „kitántorog” Magyarba, mint a többiek, hiába a nem – nem –nem – nemmegyünkmiinnenel, padlócsapkodós, ordítozós, egymás karjába kapaszkodós, hetykelegényes gajdolás. Valószínűleg Rusznyák Gábor magyarországi rendezőnek is tetszett az „ittlevés” annak idején, mármint az Erdélyben levés, vagy hogy hűek legyünk az előadásban meghatározott helyszínhez, az „Ardeal – bufet”-ban levés. Másként nem ihlette volna meg ennyire ez a Shakespeare-mű, amelynek az alaptörténetébe beépítette a saját Ahogy tetszik változatát. De hogy pontosabb legyek, inkább azt mondanám az „Ardeal-bufetból elhúzók” változatát, mert a kialakult variáns csakis csapatmunka által válhatott azzá, amivé. Nagyrészt a csapat azon tagjai által, akik nemrég maguk is bozgor színészként tengették életüket honi tájainkon, a „bufet” nekik jutó részén. A kísérlet nem is sikeredett rosszra, persze kinek ahogy tetszik. Kétségtelenül jókat lehet derülni az előadás alatt, a színészek láthatóan jól érzik magukat ebben az öntörvényű előadásban, amely róluk, rólunk (?) szól, amely hol ironikusan, hol önironikusan, hol meg kínosan kegyetlenül mutatja meg skizofrén helyzetü(n)ket. A hontalanság azon fajtáját, amelyre találóan rávilágít az előadáscímként is használt szó: a bozgorság. A „bozgor” román kifejezés, jelentése: hazátlan. Pejoráló, lealacsonyító és bántó jelzője mindazoknak, akik sehova sem tartoznak... olvashatjuk a szórólapon. Nyilván nem nekünk, „Ardeal-bufet”-beli nézőknek szól a magyarázat, hiszen mi nagyon is tudjuk, hogy mit jelent. A szórólap szövege az ottaniaknak szól, a „Magyarban” élőknek, azoknak az anyaországi nézőknek, akiknek történelem órán nem tanították meg, hogy magyarok nem csak Magyarországon élnek, azoknak, akiknek szemét nem lepi el a könny az „édes Erdély” emlegetésekor, akik úgy tudják, hogy aki Romániából jött, az román és punktum. Még akkor is, ha magyarul beszél. Róluk is szól, őket is megszólítja ez az előadás. A „hát, hogy ti milyen jól beszéltek magyarul” rácsodálkozókat. Félő azonban, hogy Rusznyák erőteljes iróniája nem talál célba ennél a típusú anyaországi nézőnél.

Számkivetettség, hazátlanság, másodrendű állampolgári lét. Ezt a jelenséget taglalja tehát a produkció. Erről elmélkednek, a maguk módján, a benne játszók, akiknek a rendező – leleményes ötlet alapján – kitalált egy keretet, megadta a támpontokat és rájuk bízta, hogy töltsék meg élettel, tartalommal. Ők pedig, egy vacsorafőzésnyi idő alatt (mi sem természetesebb, hogy a nyílt színen lévő rezsón tokány rotyog) eljátsszák azt az életérzést, amelyet magukkal hurcolnak, s hiába próbálnak szabadulni tőle, hiába szeretnék meglelni a hazát, a földet, ahol nevüket hibátlanul írják ..., ugyanolyan bozgornak érzik magukat (vagy, ha nem, akkor éreztetik velük) új honukban is, hiszen kiütközik másságuk. Nehéz eldönteni, hogy a színészek mennyire kezelik tudatosan azt a nagy adag távolságtartó iróniát és öniróniát, illetve a vaskos nyelvezetbe és néhol túlzó helyzetkomikumba burkolt cinizmust, amely az előadást jellemzi. A hol reális, hol lírai, hol pedig erősen melodramatikus jelenetek nem mindig működnek megfelelően. Főként amikor életbe lép a mindenáron való poénkodás ingere, a minél lepattantabb, elbalkániasodott erdélyi életmód bemutatására való igyekezet. A színészi alakítások is sántítanak néhol, a politikai utalások sem mindig felelnek meg a valóságnak, ám egészében véve érvényes produkciót láttunk, néhány jó ötlettel és hiteles pillanattal.

kapcsolódó írások

BOZGOROK Székely versus magyar? Ahogy tetszik...