HAMLET

Sőregi Melinda

Kis fesztivál nagy előadásokkal

Kisebbségi Színházak Kollokviuma, Gyergyószentmiklós május 20-28.

Kontextus.hu, 2005-06-00

Harmadik alkalommal rendezte meg a Kisebbségi Színházak Kollokviumát a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház. A kétévente szervezett színházi fesztivál célja, hogy egy hétre összeterelje a romániai kisebbségi színházakat, és keretet biztosítson a szakmai találkozásokhoz. Idén a szakmai részvétel szélesítése érdekében a marosvásárhelyi teatrológus és rendező hallgatók is segítették a munkát, hiszen ők írták a találkozó alkalmával kiadott újságot. A kollokviumok története egészen 1978-ig nyúlik vissza, hiszen ekkor rendezték az elsőt Sepsiszentgyörgyön Sylvester Lajos kezdeményezésére – a romániai politikai diktatúra átmeneti lazulásának köszönhetően. Akkor az egész értelmiséget megmozgató eseménnyé tudott válni a színházi fesztivál, nagy tömegeket vonzottak az előadások, és mozgalmasak voltak a szakmai beszélgetések is. A második, 1980-as kollokvium után azonban nem engedélyeztek több találkozót. A rendszerváltozás után ismét Sepsiszentgyörgy lett az első helyszín, de világos volt, hogy a régi mederben nem folyhat tovább a szervezés. 2001 óta Gyergyószentmiklós ad otthont a kollokviumnak, ami a Figura állandóan az újításra törekvő, modern szellemiségét ismerve teljesen természetes. Sajnos a körülmények nem feltétlenül segítik a társulat munkáját.

Már az előző, 2003-as kollokviumon is élesen vetődött fel annak a kérdése, hogyan lehetne hatékonyan és még magasabb művészi színvonalon szervezni a fesztivált. Idén is többször vissza-vissza térő probléma maradt a kollokvium sorsa: megnyugtató válaszok nem születtek, de előkerültek különféle megfontolandó ötletek. Létezik azonban itt egy olyan akadály, amit semmilyen ötlettel sem lehet legyőzni: a városi önkormányzat, konkrétabban Pap József polgármester ellenállása, ellenszenve. Az utóbbi időben rendszeresen jelentek meg újságcikkek a városi vezetők felháborító hozzáállásáról – hatástalanul. Gyergyószentmiklós első embere a fesztivál megnyitójára sem jött el, inkább az Omegával találkozott (lásd Köllő Katalin írását Sarkítások rovatunkban). Az együttes az RMDSZ meghívására, kampánycélból látogatott Erdélybe. Politika és kultúra „gyümölcsöző” kapcsolatát jól jellemzi a kialakult abszurd helyzet. A Figura maximális erőfeszítése is kevés akkor, ha a város nem áll a rendezvény mellett. Érthetetlen, hogy a helyi politikusok miért nem látják meg a kollokviumban rejlő lehetőséget: egy országos hatókörű fesztiváltól kivirulhatna az egyelőre porban fulladozó Gyergyó.

Alapvetően két alternatíva körvonalazódott. Kovács Levente (rendező, a zsűri elnöke) és Parászka Miklós (a Csíki Játékszín igazgatója) egyaránt a regionális fejlesztés fontosságát hangsúlyozták: véleményük szerint a fesztivál kapcsán székelyföldi turnélehetőséget kellene a társulatoknak biztosítani, ami a kulturális haszon mellett anyagi megtérülést is hozhatna. A másik, szinte álomszerű lehetőség az volna, ha a társulatok egy hetet valóban együtt tölthetnének, és nem kellene már az előadásuk másnapján elrohanniuk. Ehhez persze a jelenleginél nagyságrendekkel több pénz kellene és a szakmai párbeszéd szándéka is a színházak részéről. Szabó Tibor, a Figura igazgatója mindenesetre jelezte, hogy a következő kollokvium szervezésében számítanának a részt vevő társulatok aktív közreműködésére is. (Valószínűleg egy év múlva rendezik a következő kollokviumot – jelentette be Zsehránszky István, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának főtanácsosa, mert 2007-re, az ideiglenesen európai kulturális fővárossá váló Nagyszebenbe szeretnék vinni a Kisebbségi Színházak Fesztiválját, és nem lenne szerencsés, ha a két rendezvényt egy évben tartanák. A fesztivált egyébként eddig mindig két kollokvium között szervezték – változó helyszíneken, legutóbb Temesváron, előtte pedig Bukarestben. A fesztivál abban különbözik a kollokviumtól, hogy többségi közegben mutatja be a kisebbségi kultúrát. Felmerül azonban a kérdés, hogy valóban van-e értelme ugyanazt a seregszemlét kétféleképpen elnevezni, és vajon van-e érdeklődés a kisebbségi előadások iránt – ekkora mennyiségben.)

A háttérből folytonosan fel-fel bukkanó gondok-bajok ellenére a kollokvium művészi színvonalban állja a versenyt bármely fesztivállal, noha a művelődési központ színházterme erősen renoválásra szorulna, és hasznos volna egy stúdiótér kialakítása is. A fejlesztésre nem elsősorban a kollokvium miatt lenne szükség, hanem éppen a helyi, húsz éve alapított Figura-társulat miatt, hogy végre professzionális körülmények között dolgozhassanak, ne egy nyáron is jégveremhez hasonlító (hát még télen, amikor fűtés sincsen!), lepusztult hodályban.

Érdekes volt megfigyelni, hogy a kollokvium nyolc magyar versenyelőadásából ötöt román rendezők „követtek el”, ami két jelenségre is felhívja a figyelmet. Az egyik az akut magyar rendezőhiány Erdélyben, a másik a két kultúra közti „csere” felélénkülése, aminek számos művészi hozadéka látszott az előadásokon. Gyönyörű példája ennek a csíkszeredai Az ember tragédiája Gavril Pinte rendezésében, mely az utóbbi idők egyik legélvezetesebb, legértőbb Tragédia-előadása. Valószínűleg nem véletlen, hogy a klasszikus nagy műhöz Pinte talált kulcsot, akit nem kötnek a Tragédia-játszás hagyományai, nem köti a szöveg értelmezésének pátosza, és nem gátolja a Madách-darabra rakódott „nemzeti színmű-státusz" sem. Az előadás alapötlete az, hogy játékos kedvű fiatalokat látunk, akik a Tragédia megelevenítésére készülnek. Először egy hosszú fekete asztalnál ülnek, és elkezdik felolvasni a művet. Keresik a megfelelő hangot, ízlelgetik a költői szavakat. Tény, hogy elsősorban nem a szövegmondás kiműveltsége miatt értékes a csíkiek munkája, hanem a színpadi látványötletek és a közösségi színjátszás varázsa miatt.

Pinte szinte egyneműnek mutatja az egész társaságot: Ádám, Éva vagy Lucifer alig különbözik a többiektől. Mindenki részese a változatos történéseknek. A rendező lubickol az ötletekben. A piramis építését például úgy jelzik, hogy egy hatalmas, átlátszó felületre köröket festenek. A tömeget, a tömeg tengerszerű mozgását hatalmas leplekkel idézik fel. A Hacsek és Sajó komikumát, kabaré-humort kevernek Kepler és növendékei jelenetébe. A londoni színt a szabadban, valódi vásári komédiaként játsszák. Az eszkimók országát hatalmas akvárium jelenti, melyben kicsi, gnóm bábokat mozgatnak. A falanszterjelenetben a fehér ablakokból kikandikáló fejek-kezek-lábak ötletes, érzékletes játéka emlékezetes. Felsorolni is lehetetlen, hogy hányféle eszközzel dolgoznak, mégsem kanavász ez, hanem okos játék, melyben a társulat bemutathatja erejét, energiáját. Észre sem vesszük, hogy klasszikust látunk. (A gyergyói közönség is élvezte a produkciót: bele-bele tapsoltak a jelenetekbe, mintha operettet látnának. És a kulcsmondat elhangzását szintén tapsviharral köszöntötték, hiszen ezt várták egész este.)

Ezúttal a Figura társulata is fiatal román művésszel dolgozott, akinek a Gyergyószentmiklóson létrehozott Lakodalom volt az első „nagyszínházi” rendezése. Florin Vidamski a sepsiszentgyörgyi Andrei Muresanu Színház színésze, és diákokkal már megrendezte korábban Csehov darabját, amit Szabó Tibor is látott, ezért hívta magukhoz Vidamskit, aki Fatma Mohamed koreográfussal és Zeno Apostolache zeneszerzővel közösen egy alapvetően a mozgásra épülő, fergeteges előadást hoztak létre. Ez a Lakodalom az alkotók és a társulat tökéletesen összehangolt, harmonikus munkájának a tükre, melyben ugyan mindenkinek megvan az egyéni "színe", mégis az együttes munka dominál. Alig hangzik el pár szó: inkább a testek, a mozdulatok, a tánc "beszélnek", kivéve természetesen a szerencsétlen álgenerálist (Szabó Tibor), aki viszont túlzásba is viszi a kommunikációt. Fájdalmasan groteszk játék ez Csehovval - balkáni hangszerelésben.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az alapvetően verbalitásra épülő magyar nyelvű színjátszás szempontjából a román szemlélettel való találkozás rendkívül termékeny, hiszen a hagyományos drámaszöveg interpretációja mellett a színészek testhasználata, a koreográfia, valamint a látvány is egyenrangú eleme lehet egy színházi előadásnak. Mihai Măniuţiu alkotása, a hangsúlyosan Euripidész nyomán készült Médeia egyértelműen a forma felől próbál közel férkőzni a történethez. Megteremt egy erős világot a színpadon, ami lehetővé teszi, hogy a szöveg háttérbe szoruljon, pontosabban egy legyen az előadás alkotóelemei közül. Măniuţiu a Médeia-történetben nem a női sors tragikumát mutatja meg, hanem a másság kulturális-közösségi működését: "Médeia számomra az abszolút idegenség megtestesítője, az idegen, akit mássága miatt diabolizál az a közösség, melyben bolyongásai során egy időre menedéket talál. A másság problémája által a darab nagyon is kortársi felhangokat kap." (Háromszék, 2005. január 29.)

A Médeiát alakító színésznő, Bicskei Zsuzsanna maga az egyszemélyes elkülönböződés: lénye sziget a primitív korinthosziak „tengerében”. Gondolatait több kommunikációs csatornán közvetíti, de mégsem talál megértésre. Két szolgálója, tolmácsa (Kicsid Gizella és Péter Hilda) árnyékként követi, ám alig-alig tudnak ők is közelebb férkőzni a különös, légies, ugyanakkor férfierőt sugárzó asszonyhoz. Médeia az előadásban saját, egzotikus csengésű nyelvet használ, és beszél a testével is: jelel, valamint freskószerűen írásban is rögzíti indulatait. (Eltekintve a rendező nem elsősorban nőközpontú koncepciójától, a színésznő lényével és vibráló, folyton átadni és befogadni kész testével a női princípium lényegi elemét ragadja meg. A szétforgácsolva is érzékenyen működő figyelem a nők sajátja.) Médeiával szemben a kar és Jászon állatias lények csak: habzó szájjal hörögnek-ugrálnak-ijesztegetnek. Hiányzik (kellemes meglepetésként) az előadásból a Médeiát kegyetlen, gyilkos nőnek mutató vonulat: Măniuţiu a gyermekgyilkosságot varázslatnak ábrázolja, mellyel elrejti gyermekeit az aggódó anya, és amikor a vész elmúlt, együtt menekülhetnek a barbár országból. Csodálatos, ahogyan Bicskei Zsuzsanna testének feszülésével-ellágyulásával jelzi, hogy idegenekkel avagy gyermekeivel foglalkozik-e éppen.

A marosvásárhelyi társulat is az Alexandru Colpacci által rendezett A negyedik nővér című Glowacki-darabban vendégszerepelt. Az előadás természetesen nem ismételheti meg a Két nők közt reveláció erejű sikerét, de talán nem véletlen, hogy ismét ő rendezett színvonalas előadást Vásárhelyen. A darab alapvetően mozaikos szerkezetű: nem követi a hagyományos dramaturgiai törvényszerűségeket. Bármi megtörténhet ebben a Moszkvában, még az sem biztos, hogy élünk, lehet, hogy éppen valamelyik televíziós műsorból léptünk csak ki. Egy hatalmas, relikviákkal, ósdi használati tárgyakkal telerakott polc uralja a látványt. A díszlet multifunkcionális: a helyzet dönti el, hogy éppen a konyhában vagy a szomszéd gengszter hipermodern lakásában járunk-e. Glowacki lépten-nyomon utal Csehovra, de őt is úgy használja, ahogyan a tömegkommunikáció elsilányítja a kulturális ikonokat. Csehov és a lányok története is a közhely szintjére süllyed. Két színészt kell mindenképpen kiemelni az együttesből: Darabont Mikold (Tánya) habos-babos naivából üzletasszonnyá érik, szinte végigpörgi az előadást; Bodolai Balázs pedig a szánalomra méltó, kitaszított Koljából (aki időközben női ruhába bújva Oscar-díjat is nyer!) öntudatos maffiózót formál.

A kollokvium nagy felfedezése Radu Alexandu Nica, UNITER debüt-díjas fiatal rendező, akinek két munkáját is láthattuk. Két kortárs darabot rendezett, melyek színrevitelében ötvöződik a román színházi stílus valamint a kortárs német színház hatása, és látványosan érhető tetten a mozgóképes nyelv beszűrődése is a színpadra. A Bérgyilkost fogadtam (Radu Stanca Színház, Nagyszeben) Aki Kaurismäki finn filmrendező groteszk szövege egy kirúgott kishivatalnokról, aki saját megöletéséhez fogad bérgyilkost. A főhős éppen halála előtt kezd megismerkedni az élettel, a szerelemmel, a különféle élvezetekkel. Az előadás fergetegesen szórakoztató, „tömve van” szellemes ötletekkel, burleszk humorral. Valóban játszanak a színészek. Itt „bukkant fel” Pali Vecsei, a szikár átváltozó művész is. Arca és alkata Egon Schiele portréit idézi: pincérjelenete idejére megállt a levegő a teremben, miközben a közönség fuldoklott a röhögéstől, amint ajkára nyálazott cigarettával tanította dohányozni a szürke kishivatalnokot. Nica másik rendezése Marius von Mayenburg Lángarc című darabjából készült (Temesvári Német Színház), melyben nem a végül öngyilkosságot elkövető Kurt őrületére helyezte a hangsúlyt, hanem az élet mindennapi abszurditásainak bemutatására, a generációk áthidalhatatlan konfliktusaira.

Versenyen kívül egy bábelőadás is szerepelt a programban: Barabás Olga rendezésében Andersen Zsákvarrótűjének adaptációja Tűmese címen. Állandó vád a bábszínházak esetében, hogy nem alkalmaznak dramaturgot, nem foglalkoznak igényesen a szövegekkel. Barabás Olga maga írta színpadra a mesét: penge pontosan. Nincsenek üresjáratok vagy felesleges epikus betétek, nincs mesélő: a mese megél a lábán. Ötletesen egyszerű marionettekkel dolgoznak a bábosok. Megelevenítik egy varródoboz lakóit: a tűket, gombokat, fonalakat. A kavalkádban nem is lehet mindig precízen tudni, hogy ki az aktuális megszólaló. Az előadás legszellemesebb része a csatorna-epizód. Ide vetődik a telhetetlen, gőgös legkisebb tű, ahelyett, hogy a bálba jutna. Gurgulázva nevettek a tanár nénik is a magát produkáló gumikarikán vagy a letört darabját kergető porcelánkannán. (És a közönségről még egy szót: jó volt látni ismét és még mindig a kollokvium törzsnézőjét, Erzsi nénit, aki most is minden előadásra eljött, semmi sem kerülhette el a figyelmét. Valószínűleg ő a kollokvium egyik kabalája...)

A tervek szerint tehát egy év múlva ismét kollokvium. Érdemes volna már most elkezdeni a felkészülést, a rávezetést, hogy valóban fontos szakmai rendezvény születhessen, ne csak egy újabb turnélehetőség. Pusztán remélni lehet, hogy addig a város is hajlandó áldozni kulturális létesítményei állapotjavítására, hiszen a helyzet így tarthatatlan. És remélni kell azt is, hogy az erdélyi színházak szintén hajlandóak lesznek összefogni a kollokvium kérdésében. Talán ez lehetne az eddig hiányolt színházi érdekképviselet megteremtésének egyik első lépcsője.

Talán.

Sőregi Melinda (a zsűri egyik tagja)

a cikk a kontextus.hu oldalán