HAMLET

Sőregi Melinda

Mindenekelőtt színház

Határon Túli Magyar Színházak XVI. Fesztiválja, 2. tudósítás

KonTextus.hu, 2004-06-18

z egyöntetűen pozitívan fogadott Pojáca után nagy várakozás előzte meg az Újvidéki Színház másik előadását, a Via Itáliát, mely a POSZT-on már szerepelt – sikertelenül. Pécsett rendkívül rossz térbe került az előadás, ami lehetetlenné tette, hogy érvényesen szólaljon meg. Ugyan a kisvárdai Művészetek Háza színpada sem „kánaán”, de mégis sikerült megoldani, hogy az előadás nem vesszen el a térben. Mezei Kinga rendezése Domonkos István Via Italia című kisregényének adaptációja: ismét egy adaptáció. Ilyen módszerrel készült korábban a Szelidítések és a Pác is Gyarmati Kata dramaturg alkotó közreműködésével.

A Vajdaságban mindenki ismeri ezt a művet, alkotója kultikus figura. De vajon szükséges-e a nézőnek ezt tudnia, ha éppen nem vajdasági? Lehet-e érteni „helyi fülek nélkül” is az előadást? Efféle kérdések körül bolyongott a szakmai beszélgetés a Via Italia kapcsán: a megértésről folyt a vita, és kevéssé az előadásról. Furcsa volt látni, hogy milyen problémás egy olyan előadás befogadása, mely a nézőtől is kreativitást kér és vár el. Nem akar történetet vagy eszmei mondanivalót a szájakba rágni . Az újvidékiek csak színházat csinálnak, minden egyéb mellékkörülménytől mentesen. Nyilvánvaló, hogy az előadás a saját közegébe készült, és az újvidéki néző számára más utakat is megnyithat, más élményeket is felidézhet, de ez egyáltalán nem zárja ki, hogy a nem vajdasági néző is teljes élményt kapjon. A vita során olyan abszurd felvetések hangzottak el, minthogy érthetetlen a szerb rendőr szerepeltetése az előadásban – hiszen ennek csak Vajdaságban van jelentése –vagy hogy zavarónak, az előadásból „kilógónak” találták a nagyapa, Deda figuráját.

A Via Italia töredezett, mozaikos dramaturgiával építkezik. Párhuzamosan több szálat indít el, melyeket nem követ lineárisan végig, csak a legfontosabb pontokon ragadja ismét meg. Mezei Kinga erős képekben fogalmaz: együtt kezeli a verbális, vizuális és akusztikus hatásokat. A befogadás elsőként érzéki lehet, melyből természetesen az értelem is összerakhatja a maga változatát, de semmiképpen sem érdemes tudálékos okossággal, mindentudó szemüveggel nézni az előadást - ahogyan nyilván semmilyen színházat nem szabad nézni. Kiemelkedett a rendkívül éretten, érzékenyen együtt dolgozó újvidéki csapatból a Dedát megformáló Puskás Tamás: bravúrszólót csinált az öregember alakjából. Első bejövetelekor egy ablakon mászik ki – perceken keresztül. Szuszog, motyog, sóhajtozik, míg végül sikerül kikászálódnia a nyílásból: a fesztivál egyik legemlékezetesebb alakítása.

Nagy vitát váltott ki a Bodolay Géza által rendezett Ház-tűz-néző a Komáromi Jókai Színház előadásában: ez volt talán a fesztivál legindulatosabb szakmai beszélgetése. Az előadás a Bodolay-tól megszokott üres formákat, a teljesen indokolatlanul használt színi megoldásokat hozta. Egy menyasszonyi ruhába öltöztetett nő például végig a színpad szélén ül, és néha csenget egy picit. Az a néző érzése, hogy a rendező viccel, és szándékosan provokál. A szakmain ki is derült, hogy ez valóban így is van. Bodolay semmit sem gondol komolyan, szerinte semminek sincs már értelme: ő az abszolút anarchista színházcsináló. A dolog másik oldala viszont az, hogy Bodolay megfosztott egy tehetséges társulatot Gogoltól, elvette tőlük a zicceralkalmat, és felelőtlen magatartásával színészei bőrét kockáztatta.

Szokatlan, az eredeti helyszíntől gyökeresen eltérő térbe került Bodó Viktor előadása, a Boldogtalanok. A Várszínház színpadán szinte minden lehetséges zugot kihasználtak a színészek a játékra: az osztott tér pedig jót tett az előadásnak is. Magam nem láttam Marosvásárhelyen, de az elmondások alapján rekonstruálható, hogy ott osztatlan stúdiószobában, egy fekete dobozban folyik az előadás. Összefolynak a helyszínek, jelenetek. Kisvárdán helyükre kerültek a dolgok, és egy nagyon intenzív, a humor és a tragikumot biztos kézzel vegyítő előadás született. Rózsi szerepében pedig B. Fülöp Erzsébet volt káprázatosan virtuóz, aki éppen tíz éve végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen Kovács Levente osztályában. A legendás osztály Kisvárdán tartotta osztálytalálkozóját: kötetlen formában idézték meg a régi élményeket, és improvizációs játékokkal szórakoztatták a közönséget. A névsorból érdemes felidézni még a kolozsvári színház vezető színészét, Bogdán Zsoltot, a Nagyváradon játszó Kardos M. Róbertet és a Bárka Színház tagját, Szikszai Rémuszt

A már emlegetett határon túli műhelyek, az újvidéki és a beregszászi mellett a sepsiszentgyörgyi színház előadásai mutatnak évről évre egységesen fejlődő, épülő arculatot. Kövesdi István rendezésében mutatták be a Nők iskoláját, mely valójában két dologról szólt: Dobre-Kóthay Judit gyönyörűséges, képzőművészeti igényű díszletéről és Pálffy Tibor bravúr-alakításáról. A többi szereplő kevés kibontakozási lehetőséget kapott, egyedül Kicsid Gizella bizonyította újból tehetségét. Sikerült a sablonos naiva helyett bonyolult alakot és egy tragikus sorsot formálnia: a férfiakaratnak minden körülmények között kiszolgáltatott nőét. Erősen negatív kicsengésű ez a Moliere-komédia, hiszen a valódi szerelem és beteljesülés lehetetlenségégről győz meg. A másik sepsiszentgyörgyi előadás, a Bocsárdi László rendezte Antigoné a halálhoz való viszonyt boncolja – emberi és közemberi szempontból egyszerre. Az egyik legfontosabb újítása az előadásnak, hogy Polüneikész is megjelenik a színen, sőt meg is szólal. Halottaink kitörölhetetlenül velünk „élnek” tovább. Itt a kar fura-furfangos, elemi erejű férfiak csoportjaként jelenik meg, akiknek végig van véleményük, és szívük szerint Antigonéval tartanak, de a félelem megbénítja a nyelvüket. A Nemes Levente általa alakított Teiresziász alakja pedig Bocsárdi korábbi előadásából idézi meg a bölcs Tamási Áron figuráját. Szépségesen rímel színészileg-rendezőileg egymásra a két figura.

A szakmai programok keretében Nánay István és Tompa Andrea szerkesztők mutatták be a Világszínház legfrissebb számát, mely kizárólag a határon túli színházakkal foglalkozik. A tavalyi fesztiválra készült az első ilyen szám: akkor folytatást ígértek a szerkesztők, és most itt a második, ún. különszám. Fábry Sándor gáláns anyagi támogatásának jóvoltából három egyetem teatrológus hallgatói lehettek jelen a fesztiválon: Marosvásárhely, Kolozsvár és Veszprém képviseltette magát. Minden fórumon igyekeztek a hallgatókat is bevonni a beszélgetésekbe, kikérni a véleményüket. Elmondhatták gondjaikat a Világszínházzal kapcsolatban is, és külön beszélgetés keretében szólhattak a fesztivált érintő tapasztalataikról. A kommunikáció helyenként még nehézkesen ment, nem is lehetnek még kiforrott vélemények, csak ötletek, de mindenképpen fontos, hogy a jövendő generáció elméleti szakemberei jelen legyenek. Mint kiderült, a veszprémi hallgatók például itt, Kisvárdán ismerkedtek meg jobban a határon túli színházzal, itt csodálkoztak rá társulatokra. Az ötlet követendő, remélhetőleg jövőre is lesz anyagi lehetőség a hallgatók meghívására és szakmai továbbképzésére. Ezzel kapcsolatban érdemes feljegyezni Kovács Levente (a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem magyar tagozatának vezetője) felvetését, hogy az Európai Uniós csatlakozással lehetővé válnak a szélesebb körű egyetemközi kapcsolatok, akár egy egész osztály is vendégeskedhet egy másik egyetemen. A lehetőségek adottak: meg kell ragadni őket.

Kisvárdán természetesen a véleménycserének csak egyik fóruma a szakmai beszélgetés: a viták jobbára különféle sörök és várdakeserűk mellett folytatódnak, hiszen nem mindenki érez bátorságot arra, hogy megnyilatkozzon a nyilvánosság előtt is. Az időjárás is kedvezett az italozásnak, mert esténként már a sivatagban szokásos hideg „tombolt” vagy pedig hatalmas vihar szontyolította a résztvevőket. A marosvásárhelyi színisek előadását el is mosta az eső: le kellett állítani a Vérnászt, mert a színpad elázott, életveszélyesen fújta a díszletet a szél. A nézők és játszók benn ragadtak a Várszínház nézőterén: előkerültek az italok, meg a gitárok és dobok, amíg süvöltött az égi áldás. Az eső mintha a fesztivál gyenge pontjaira „utazott volna”, hiszen ezáltal derült ki, mennyire gyenge lábakon álló helyszín a Várszínpad és az újonnan felhúzott Korona Teátrum is. Fedettnek tűnnek, de csak látszólag azok.

A fesztivál zárásaként a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes adott fergeteges műsort, majd következhettek a búcsúzkodások, meleg kézfogások, csókok – a „jövőreveledugyanitt” hangulat. Összegezni talán korai lenne a látottakat, ahhoz idő kell: egyelőre még a feszített tempójú fesztivál lüktet a fejekben. Hirtelen két dolog jut eszembe, amit a kéménybe fel kell írni: magára talált a Figura Stúdió Színház és örvendetesen fejlődik a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. Mostani produkcióikkal nagy bizalmat keltettek: várjuk a jövő évet türelmetlenül. És szeretnénk egy kicsivel kevesebb esőt...

kapcsolódó írások

A cikk a Kontextus.hu oldalán VÁROD MÁR? Várdakeserű Várd-a-fotó