HAMLET

Sőregi Melinda

És mégis…

Valahol Szecsuánban

Szabadság / Spektákulum, 2006-07-08

Pasztellszínű, leplekkel határolt, kettéosztott tér. Hátul egy mesebeli fa: itt csodák történnek. Elöl két rámpa, amelyek híddá alakíthatók. Artisztikus, mégis erősen funkcionális környezetet teremtett Lukácsy Ildikó, igazodva az előadás mélyrétegeihez. Elől a mobilitás, hátul a stabilitás, felül elomló anyagok, mintha az égiekkel tartana kapcsolatot a színpad.

Barabás Olga szövegváltozatában nem jelennek meg a fény fiai. Az istenek „ki lettek húzva\". Ennek ellenére, vagy éppen ezért az előadás is összefonódik az égiekkel, jelenlétüket és véleményüket folyamatosan érezni, látni, tudni lehet. Talán éppen azért nem jelennek meg az istenek, hogy megőrizhessék szentségüket, méltóságukat. A legerősebb égi jel Sen Te (B. Fülöp Erzsébet) virágszerűen kibontakozó, furcsa kézmozdulata, amivel mindig azt érzékelteti, hogy a fény fiai a „közelben vannak\", vagy áldás van azon, ami éppen történik. Különösen fájdalmas pillanat, amikor a pilóta megkéri a lány kezét, és Sen Te várja az áldást, de az mégsem érkezik. Amikor pedig a darab elején a fény fiai nagyobb összeggel ajándékozzák meg Sen Tét, a lány karja szinte felér egészen az égig, mintegy kilép a földi nyűgből.

A néző folyamatosan érintett, „bevont\", pedig nem realista eszközökkel dolgozik a rendező. Érzékletes például Sin asszony (Tompa Klára) bábszerű tipegése vagy a bolttulajdonos (Puskás Győző) felszegett fejű járása, a vízárus (László Csaba) behúzott nyakú létezése. A színészi testek ugyanolyan beszédesek, mint a szájak. Szöveg és mozdulat együtt működik – Barabás Olgánál nem először. Emberi apróságokból áll össze az egész. A rendező a mindennapit, az egyszerűt válogatja Brecht-ből, amitől emelkedik a tét is. Több figurát egybe olvaszt, sűrít, így egészen személyes lesz az adaptáció, és meg is marad brechtinek a darab.

Itt Sen Te véglegesen dönt úgy, hogy feladja régi életét, és Sui Ta-ként folytatja. Nincs bravúrjáték, nincs színházi poén és ügyességi gyakorlat. A választás és a tett még gyomorszorítóbb így, hiszen nincs visszaút. De. Sui Ta figuráján át-át szüremlenek Sen Te mozdulatai, gesztusai, arcrándulásai: ismerős ez az alak, mégis idegen, mert emberfeletti kegyetlenséggel bánik barátjával, a vízárus Wanggal, a hasznot hajszolja mindenekelőtt. Közben a rizs újra megjelenik a nincstelenek kapuja előtt, és valaki keservesen sír. A titok nem rejtegethető tovább. Gyönyörű, ahogy B. Fülöp Erzsébet cseperedő magzatát védi a férfiruhában is. Emberként és színészként is megszenvedi a kényszerű döntést.

Ugyan Sen Te a darab főszereplője, ebben az előadásban azonban az összes játszó egyaránt fontos. Érzékeny összjáték és összhang eredménye az előadás: ha egy „elem\" is hiányozna, nem működne a mű. Berekméri Katalin csábító nőalakja, kegyetlenségbe forduló végletes elkeseredése, és húsba markoló songjai emlékezetesek. Bodolai Balázs, mint elvetélt erőművész és néma kártyajátékos el nem felejthető. Puskás Győző és Tompa Klára formálják a „praktikus embereket\" a darabban, akik emberségüket az érdeknek hajlandóak alárendelni, miközben intim viszonyt is építenek egymással. Emberien bonyolult lények. László Csaba párnalágyságú Wang, a jóság és az életre való képtelenség esszenciája. Sebestyén Aba lazán lehengerlő pilóta, akin már a kezdetekkor látszik, hogy nem szerelmes típus, mégis vonzza a csillogó szemű, naiv lányokat.

B. Fülöp Erzsébet Sen Téje nem tud nem jó lenni. Végletes, a sorssal vitába szálló személyiség. Sokáig kitörölhetetlenek maradnak emlékezetből ide idézett mondatai a darab elejéről: „Szívesen lennék jó, de hát hogy fizessem meg a házbéremet? (…) Én mindent megteszek, de ki nem tesz meg mindent? (…) De hát mit csináljak? Hiszen még akkor sem boldogulok, ha megszegek néhány parancsolatot. (…) Hogy legyek jó, amikor olyan nagy a drágaság?\"

Az előadás saját dimenzióját nemcsak az égiek felé tágítja, hanem a közönség felé is. A szereplők színészek, akik Sen Te történetét adják elő, és kommentálják dalaikkal (zene: Zeno Apostolache). A kezdő aktus a beöltözés, ami visszatér az előadás folyamán. Dallal kísért beöltözés, felkészülés a történet pontos, átélt, mégis kívülről is szemlélt bemutatására. Ha lehet brechti eszmény, eszményi brechti színház, akkor a Valahol Szecsuánban megközelíti ezt, hiszen a játszók egyszerre kint és bent is vannak, figyelmeztetik a nézőt a tanulságokra, de meg is élik Sen Te sorsát, személyesen érintettek mindenben, ami a színen zajlik. Talán ezért is olyan megrázó, mégis természetes a zárójelenet, a közönséghez való odafordulás: a megoldást most már közösen kell tovább keresnünk, hiszen „jó végnek lennie kell, muszáj\".

Valahol Szecsuánban

kapcsolódó írások

KORTÁRSUNK, BRECHT Szecsuáni kérdéskör Jónak lenni, vagy nem lenni Egy zsűritag feljegyzései Brecht­írás szakrális térben