HAMLET

Sőregi Melinda

Indokolatlan Pillantás

A Hét, 2004-01-15

Az új év második és harmadik napján jártam a vásárhelyi színházban. A Túl az Óperencián című kabaré-előadás alkalmával zsúfolásig teltek a széksorok, zúgott a taps, hatalmas sikert aratott a társulat hevenyészetten összeollózott szórakoztató egyvelege. Másnap, a Pillantás a hídról előadásán kongott a ház, talán ötvenen voltak kíváncsiak az új bemutatóra. Nem tudom az érdektelenség okát, és nem is mernék találgatni felelőtlenül, mindenesetre a jelenség elgondolkodtató.

Arthur Miller színházi sikerszerző, felbukkan a különböző színházak repertoárjában. Játsszák, mert darabjai önjáróan működtetik önmagukat, de ritkán érezni a sürgető művészi szándékot, ami elengedhetetlenné teszi színpadra állításukat. A Kincses Elemér rendezte Pillantás a hídról sem indokolja létét. Természetesen szándékoltan naív a kiindulópont, hiszen köztudott, hogy a népszínházi műsorpolitikát nem mindig a művészi kényszerek irányítják elsősorban, hanem makacs földi igények. Kapjanak szerepet a társulat húzónevei, legyen a közönség előtt ismert a mű, a szerző és a mérsékelten konzervatív megvalósításban se terhelje túl a nézői gyomrokat.

Szembeszökő a színpadi tér esetlegessége (díszlet és jelmez: Labancz Klára), mintha a díszletraktár kiürítése árán teremtenének játszóteret. A szegényességet némileg indokolja, hogy a történet középpontjában álló Eddie Carbone egyszerű dokkmunkás, otthona is ehhez mérten visszafogott. Tálalószekrény, egy asztal, székek és az elmaradhatatlan lemezjátszó. Kvázirealista tér, ahol a színészek a mintha-realizmus keretei közé szorítva létezhetnek. A szobabelső enyhén emelkedő pódiumra helyezte a tervező, tisztázatlan járásokkal. Bárhol ki lehet lépni a nappali teréből. A színpad előtere az utca. Bal elöl pedig az Alfieri ügyvéd irodáját jelző tekintélyes íróasztal kapott helyet.

Miller könnyűvé teszi a rendező dolgát, mert késztermékkel, egyszerűen, átláthatóan egyenes vonalban előre haladó cselekményű darabbal szolgál. Nincsenek tisztázatlan erőviszonyok. Eddie Carbone megingathatatlan tekintélyű családfő, aki képtelen elviselni, hogy nevelt lánya felnőtt, önálló életet akar. Eddie nem gondolkozik: kizárólag az ösztönei vezérlik. Nincs tisztában a saját vágyaival sem, miközben a nézőnek nyilvánvaló, hogy férfiként vonzódik a szép, fiatal lányhoz. A görög sorstragédiákat idéző vaksággal halad előre útján a súlyos drámai vétség felé.

Tehetetlen dühében feljelenti a lány vőlegényét, Rodolphót és annak bátyját, Marcót, akik illegálisan érkeztek Szicíliából, hogy Amerikában dolgozzanak és eltartsák az otthonmaradt családot. Eddie Carbone életének egy jól irányzott késszúrás vet véget.
A történetet az ügyvéd kommentárjai szakítják meg. Felelősnek érzi magát a bekövetkezett gyilkosságért. Gyötri a lelkiismeretfurdalás, amiért nem lépett időben közbe. A cselekmény szempontjából funkciótlan a figura. Miller számára azért fontos mégis, mert megakasztja a realista szöveget és egy moralizáló nézőpontot vezet be. A tanulságot is Alfierei vonja le: tiszta, értékes embernek tartja Eddie Carbonét és halálát valóban tragédiaként éli meg.

Szinte egy az egyben játsszák a darabot Kincses Elemér rendezésében: lejátsszák a szöveget, de nem érezni a személyes viszonyulást, a személyes érintettséget. Miért fontos éppen most ez az Eddie Carbone? Mit jelent ma ez a meglehetősen régi vágású történet? Eléggé komolyan sem veszik a darabot, de el sem távolodnak tőle. Szolid érdektelenséggel teljesítenek a játszók. Gerjesztett indulatból, bömbölő ordításból persze akad bőven – működik a jól bevált színészi eszköztár. Olyan előadás ez, melyre visszagondolva nehéz bármi fontosat is felidézni. Egyetlen jól megoldott, hatásos jelenetre tudok visszaemlékezni, amikor Eddie képtelen egy széket puszta kézzel felemelni, noha előtte box-leckét adott Rodolphónak. Marcónak (Ördög Miklós Levente) viszont gyerekjáték a mutatvány. Erre a felemelt székre, a pontosan kitartott pillanatra emlékszem, mint színházi momentumra. Sikerült meghittre hangszerelni Rodolphó énekes mutatványát is: ebben a jelenetben emelkedett el még saját köréből az előadás, ami elsősorban Zayzon Zsolt (Rodolphó) tehetségének köszönhető. Vibráló alkata kiemeli a semlegességből, és ebből a sematikus Rodolphoból is próbál karcosabb, bonyolultabb figurát faragni. (Zayzonnak nem feltétlenül „áll jól” a realista színház belülről építkező, túlfűtött indulatossága.) Beugranak még a Tomi Kristályos papírdobozban előhozott karácsonyfa-díszek, a kézben lebegő, töltetlen bőröndök, és a hatásvadász esetlegességgel válogatott zenei betétek.

Nehéz volt eldönteni, hogy ki főszereplője ennek az előadásnak, hiszen a szürke tablóból szinte senki sem emelkedett ki. Szélyes Ferenc felfogásában Eddie Carbone rosszindulatúan erőszakos hőzöngő csak, semmiképpen sem tiszta szívű hős. Kilyén László Alfieri ügyvédje szenvtelen szemlélő és meglehetősen unalmas előadója a tanulságoknak. Nem lehet hinni a szavának, mert nincs súlya színpadon. Ott van, mert szerepel a darabban, de alakításával nincs jelen. A Catherine-t játszó Darabont Mikold csillogó szemű naiva, aki röpdös, lelkesedik, de alkati adottságainak kihasználásánál mélyebben nem bíbelődik a szerepértelmezéssel. Kellemesen asszonyi jelenség László Zsuzsa, aki Eddie feleségét adja. Visszafogott bölcsessége, ritmusérzéke nagy hasznára válhatna egy jobb előadásnak.

Pillantás a hídról