HAMLET

Sőregi Melinda

Ez mind báb?

VI. Romániai Magyar Bábos Találkozó

A Hét, 2004-09-30

Immár hatodik éve találkoznak minden szeptember elején a romániai magyar bábos szakma képviselői Kolozsváron. A fesztivál magánkezdeményezésből jött létre, és a mai napig egyszemélyes vállalkozásként működik. Az alapító-szervező Vincze Lászlónak egyszerre kell ilyenkor rohammunkában összeszednie a lassan csordogáló támogatási pénzeket, egybeterelni a társulatokat, és közben még saját produkcióval is készülnie. Idén első alkalommal a városi tanács kulturális bizottsága is támogatandónak ítélte az eseményt. Éppen idejében, hiszen a fő forrásnak számító magyarországi pénzek egyre fogynak, és sajnos egyre kiszámíthatatlanabbul érkeznek. Másrészt pedig nem lehet folytonosan a magyar állam segítségére építeni, azaz kibújni a kultúratámogatás felelőssége alól: a helyi önkormányzatnak fokozatosan ugyan, de részt kell vállalnia a kultúra-finanszírozásból, annak ellenére is, hogy ez konkrét politikai hasznot nem hajt számukra.

A kolozsvári bábos találkozó célja, hogy legalább évente egyszer összegyűlhessenek az országszerte elszórva működő bábosok. Az alapkoncepció szerint itt mindenkinek helye van, mindenki bemutatkozhat, elhozhatja legújabb produkcióját. Válogatás természetesen nincs. Elvileg minden alkalommal „valódi meglepetés”, hogy egy-egy társulat milyen előadással szerepel. Elvileg így kellene lennie. Ezzel szemben egyes társulatok évek óta nem okoznak meglepetést, hiszen kiszámíthatóan ugyanazt nyújtják, mintha az évről évre megfogalmazott szakmai kritika, avagy bölcs tanács semmit sem jelentene.

Az okok persze társulatonként különbözőek. A legelszomorítóbb helyzetben jelenleg éppen a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozata van, akiknek munkáját megnyomorítja az igazgató gátlástalan működése. Traian Săvinescu „művészetellenes” tevékenysége évek óta nyílt titok. Kérdés, hogy ki tehet végre ellene? Ki akadályozhatja meg, hogy dilettáns rendezéseivel és diktatorikus intézkedéseivel végleg kiiktassa a Puck-ot a bábos szakmából? Nemrégiben a magyar tagozat elkeseredett művészei sajtótájékoztatón adtak hangot sérelmeiknek: díszleteik a nem megfelelő tárolás következtében menthetetlenül pusztulnak, továbbá Săvinescu előírja számukra, hogy mit játsszanak, így magyar mesék nem kerülhetnek műsorra. Amíg az emberi-szakmai feltételek nem rendeződnek, komolyan vehető bábos munkáról nem érdemes beszélni a Puck esetében.

A találkozón a magyar tagozat Szabó Zsuzsa rendezésével, A falu csúfja, meg a falu szépe című román népmesével szerepelt. A meglehetősen statikus, dramaturgiailag kidolgozatlan előadás a köténybáb és az árnyjáték technikáját ötvözte. Elnagyolt mézeskalács díszletek között látunk két bábelőkés figurát, akik édelegve csevegnek egymással. Egyikük három tanulságos történetet mesél el, melyek a szereplők háta mögött, árnyjátékos formában jelennek meg. A két szint nagyon távolról, esetlegesen kapcsolódott egymáshoz, és látványban is élesen elváltak: a szolid kis árnyfigurák nem vehették fel a versenyt a díszlet és az „élő” színészek harsányságával. A román tagozat Savinescu rendezésében mutatta be A varázsgyűrű című mesét, melybe láthatólag belekerült „pénz-paripa-fegyver”: sokféle báb, komoly jelmez és díszletek, de hiába a befektetés, ha amatőr az előadás. Az igazgatóval szemben megfogalmazott kritika alapjáról tehát mindenki a maga szemével győződhetett meg.

Egészen másként problémás a különböző független csoportok, magán- bábszínházak esete, akik csak a maguk pénzét és bőrét viszik a vásárra. Esetükben a művészi munka mellett nagy energiákat visz el a szervezés, az anyagiak előteremtése, és kevesebb idő jut próbára, konkrét művészi munkára. És tagadhatatlan, hogy a piacról élnek, így kényelmesebb számukra, ha gyorsan, olcsón valami szórakoztatót hoznak ki. Itt vetődik fel azonban a felelősség kérdése, hogy az előadások gyerekeknek készülnek, akiket nem szabad a silányhoz szoktatni. Ilyen értelemben is lehet magának a találkozónak a felelőssége, hogy szembesíti az alkotókat ezekkel a problémákkal, és a más, színvonalasabb próbálkozásokkal. Konkrétan a nagyváradi Matyi Műhely Magánbábszínházra, és a dési 1001 Mese Bábszínházra gondolok elsősorban, illetve Kozsik József együttesére, amely most nem jött el Kolozsvárra.

Idén Lengyel Pál (bábrendező, az egri Harlekin Bábszínház igazgatója) egyedül próbálkozott tartalommal megtölteni a szakmai beszélgetéseket. Sajnos, ebben az évben valahogy kevésbé érdeklődtek a társulatok, és kevesebb időt is töltöttek Kolozsváron. Nem volt módja mindenkinek nézni az előadásokat, és utána még beszélgetni is, illetve a program a szokásosnál jobban elhúzódott az esti órákba, ami természetes gátja a jóféle szakmai elemzésnek. Rendkívül hasznos volna, ha nemcsak a szervező, Vincze László, hanem maguk a művészek is ambicionálnák a szakmai „kontrollt”, hiszen közel-távol ez az egyetlen olyan fórum, ahol az eszmecserére, a vitára módjuk nyílna. Amilyen kicsi ez az erdélyi bábos szakma, annyira megosztott is. A rendkívül sok szakmai hiányosságot az emberi problémák tetézik még: sokak számára nem lehetőség, csak nyűg ez a találkozó, ahelyett, hogy lehetőségként használnák fel és ki. Természetesen ehhez nem csak akarat szükséges, hanem biztos anyagi háttér is, mely lehetővé teszi, hogy több magyarországi szakember érkezzen, és a társulatok három teljes napot tölthessenek Kolozsváron. Akár arra is lehetőség nyílhatna, hogy a bábosok workshopokon vegyenek részt. Mindez egy ideális jövőben valósulhatna meg. Amint az olvasó jól érzékeli, sok itt a „ha”, és kevés a konkrétum. Hasonló problémák körül kering a szakma évek óta, és idén különösen tikkasztó volt látni, hogy újra ugyanazokat az unalomig ismert köröket kell futni. Kevesebb együttes is volt jelen: technikai okokból hiányzott a temesvári társulat és a marosvásárhelyi Ariel, ami egy ilyen szűk szakmai rendezvényt tekintve jelentős veszteség.

A sok negatívum mellé azért pozitív jelenségeket is lehet sorakoztatni. Megindult Marosvásárhelyen végre a bábos képzés: a találkozón a második évet kezdő osztály mutatkozott be egy nyitott óra keretében. Improvizációkat, bábos gyakorlatokat mutattak Palocsay Kata vezetésével. Az osztály tagjai többnyire aktív bábosok, akik mégis teljes hévvel vetették magukat a tanulásba, és komolyan vették ezt a kis kolozsvári megmutatkozást is. A képzés próbája azonban nyilván nem ez az osztály, hanem a most induló újabb, ahová már csak kezdők nyertek felvételt. Remélhetőleg jövőre Kolozsváron őket is láthatjuk majd. Nem mellékes, hogy a budapesti színművészetin is éppen most szeptembertől indult újabb bábos osztály Meczner János vezetésével. Hasznos és izgalmas volna, ha idővel mindkét társasággal megismerkedhetnénk.

Idén is láthattunk izgalmas vendégelőadásokat Magyarországról. Az egri Harlekin Bábszínház a Lengyel Pál átrendezte friss előadásukat, a Csörömpölőket hozta el. Hátrányos helyzetből indult az előadás, mivel az együttes világosítója nem jöhetett át a határon. Ez azonban végül nem befolyásolta a produkció megítélését, sőt a téthelyzet még a színészeket is „összekapta”, és jobban ment Kolozsváron az előadás, mint korábban, Egerben. A Csörömpölők szinte teljes egészében tárgyanimáció: egy pincében vagyunk, ahol életre kelnek a különféle tárgyak. Két tábor alakul ki, mint minden rendes közösségben. Vannak a „régi” lakók, és az „újak”, „akiket” nemrég hoztak valami lomtalanításból. Az eredendő konfliktust egy szerelmi történet élezi ki: a széttaposott fehér férficipő és a balett topánka egymásba szeretnek. „Kettejük” vergődését kísérhetjük figyelemmel szavak nélkül, pusztán a tárgyak keltette hangok és ritmus segítségével (zene: Sáry Bánk). Gyönyörűséges jelenet, amint a rozsdás olajoskanna megúsztatja a szerelmes cipőket vagy amint a topánka kibomlott szalagjával fogja fel, és lengeti a férfi cipőt.

Nagy nyeresége volt a találkozónak, hogy a győri Vaskakas Bábszínház is bemutatkozott. Szerelmesek című előadásukat a lengyel Krzysztof Rau rendezte, és ez is friss bemutató. Egy szerelem több életkorra elnyúló stációit mutatja be a darab – szavak nélkül, a mozdulatok, a zene és a bábos illúzió segítségével. Mátravölgyi Ákos zseniális, könynyed és érzékeny testbábokat tervezett. Két színész mozgatott egy-egy figurát. Az egyik legjobban sikerült karakter a vörös ruhás hölgy volt: szabályos őrjöngési jelenetet láttunk tőle. Felejthetetlen persze az idős házaspár is, akik korukat meghazudtolva roptak fergeteges kánkánt. A mozaikos jeleneteket egy bumfordi bohócfigura fogta össze, aki mintegy irányította is az eseményeket. Az egri és a győri előadás is jó példája volt annak, mennyire fontos a bábelőadásban is a dramaturgiai pontosság, kidolgozottság. Ha az alap biztos, akkor arra könnyen épülhet ötletes bábos játék.

Ismét láthattuk a debreceni Ort-iki Bábszínházat, idén visszafogottabb produkcióval jött Kolozsvárra. Előadásuk, a Perzeus királyfi csuda tettei, nem tobzódott a poénokban, inkább igyekezett korrekten bonyolítani a cselekményt. Sokféle eszközt használtak a mese megjelenítéséhez: maszkot, élő színészt, faragott fabábút. Izgalmas és emlékezetes volt a szemeikkel jojózó szörny-páros vagy furfangos bőrönd. A látványban a szépen faragott, érzékeny fabábuk domináltak.

Érdekes módon a Keljfeljancsi Komédiás Kompánia idei produkciójában is inkább a látvány volt a meghatározó, mert az előadás egyéb elemei nyikorognak még. Nem végleges a szövegkönyv, döcög a megvalósítás. Az Üssed, üssed botocskám bonyolult meséjét két bábosnak (Vincze László, Demeter Ferenc) kell végigügyeskednie a paraván mögött. Egyelőre még nem alakult ki a kívánatos ritmusa a játéknak. A Ritter Szilvia által tervezett kesztyűs bábok azonban megérik a „nézést”: elrajzoltan karakteres figurák, egyedi művészi alkotások születtek, bizonyítva, hogy a kesztyűs technikával is lehet modernül bánni, és azt kreatívan továbbgondolni.

A tavaly bemutatott Kiskakas után a sepsiszentgyörgyi társulat idén egy kevésbé kidolgozott előadással érkezett. Számos probléma nehezíti a működésüket, hiszen a bábozás mellett részt kell venniük színházi előadásokban is, és nem elhanyagolható az sem, hogy az elmúlt évben a fűtéskorszerűsítés miatt alig volt módjuk próbálni. Mindez persze nem mentség a Libácska hibáira, de az összképhez hozzátartozik. A Nagy Kopeczky Kálmán rendezte előadás egyszerű marionettekkel dolgozik. Elrajzolt plüssjátékszerű figurák születtek Zayzon Ádám terveiből. Sajnos éppen a címszereplő libácska lett a leghalványabb. Ebben az előadásban a gonosz róka a főszereplő, az ő karaktere jobban kidolgozott, és a mozgatása is hatásosabb. Egyelőre érződik az esetlegesség a produkción. És éppen abban gyengébbek, amiben a sepsiszentgyörgyi előadások erősek szoktak lenni: a stabil dramaturgiai felépítésben. Remélhetőleg a most induló év egy kis nyugalmat hoz a társulatnak, és mód nyílik az elmélyült munkára, hiszen az elmúlt évek tapasztalata és előadásai alapján ebben a társulatban ott van a kiugrás lehetősége.

Tehetségnek nincs híján a szatmári Brighella és a nagyváradi Árkádia társulata sem, azonban az előbbiek Kovács Ildikóval, utóbbiak pedig Urbán Gyulával nem tudtak érvényes előadást létrehozni. És itt újból a dramaturgiára szeretnék visszatérni: mindkét produkció használja a „színház a színházban” atelier-poénját, ami magát a fő történetet teszi esetlegesség, és érvénytelenné is. Hiszen nem a mesélés a lényeg, hanem a viszony a meséléshez, amit azonban nem sikerül koherensen, minőségileg megfogalmazni, illetve ez a réteg már nem hatol el a gyerekekhez: számukra értelmezhetetlen. A keretjáték mintha a megúszást szolgálná, mintha ezzel akkor a mesélés problémája is „letudható” lenne. Az Árkádia Hupikék Péterében emellett még súlyosan esik latba a zenei igénytelenség: teljes playback; és a bábos elemek következetlensége. A Kovács Ildikó rendezte Hófehérke pedig sajnos elavultnak tűnik: didaktikusan tanító jellege felett eljárt az idő.

Egy év alatt tehát nem sokat módosult a bábos paletta. Sőt. A gondok inkább csak szaporodtak. Nagy szükség volna hozzáértő rendezőkre, akik képesek volnának művészileg elindítani egy-egy csapatot. És szükség volna dramaturgokra és tervezőkre és... Még nagyon sok mindenre. Nincs happy end: remény lehet, hogy az idei gyengélkedés után jövőre újult erővel lehet megint összejönni.