HAMLET

Köllő Katalin

EU-konform luxus illemhely és nemtelen világ

Szabadság / Spektákulum, 2006-01-21

A leengedett vasfüggöny előtti kifutón egyenruhába öltöztetett kis emberke sétál hátratett kezekkel oda-vissza, szemüveges komor ábrázata szigorúan pásztáz végig a beülő nézők között. Meg is illetődnénk, ha a jelenet üzenete nem lenne megmosolyogtató: törpeország törpe rendőre figyel bennünket, árgus szemekkel, na bravosz, hogy máris Caragiale-s szófordulattal kezdjem.

A kisember aztán (Mányoki Bence, m.v.) fogja magát, s mint aki eleget látott, megfordul és a vasajtón át eltűnik. Megy jelenteni a látottakat, gondolná az ember viccesen. Aztán felmegy a vasfüggöny és a következő kép fogad bennünket: patyolattiszta, „uniós előírásoknak” is megfelelő toalett, ellátva mindennel, úgy ahogy illik. Egyik oldalon a férfiaknak való illemhelyekre jellemző piszoárokkal, mellette kagyló, fölötte tükör, a másikon pedig csapóajtókkal ellátott külön „fülkék”. Két oldalon vécépapírtekercsek, a hátsó széles kijárat körül, amely nem tudni hova vezet, papírtörülköző tároló. Minden makulátlan, a padlócsempétől a tükörig. A figyelmes szemlélődő számára rögtön feltűnik a zsinórpadról belógatott hatalmas, elegáns csillár, amely talán mégsem jellemző még a luxustoalettekre sem, bármennyire erőltetjük memóriánkat felidézve külföldi tapasztalatainkat. Érdekes „kombináció”, nyilván külön üzenettel bír, de mit keres ez a színpadkép egy Caragiale-előadásban, gondolhatná az ember hirtelen. Persze rögtön kínálkozik a megfejtés is, hiszen tapasztaltunk már egyet s mást az elmúlt 15 évben, és hol is kereshetnénk a választ leghamarabb erre a finoman szólva eklektikus térre, ha nem a parlamentben, a híres-nevezetes nép házában, ahol az ízlésnek vajmi kevés nyoma van, ahol az oda egybehordott – külön-külön értékes, vagyonokat érő – nyersanyagok úgy illenek egymáshoz, mint az itteni illemhelyhez a kristálycsillár. Egyszerre monumentális és közönséges. Valahogy így lehetne jellemezni ezt a teret, amelybe Tompa Gábor beleképzelte Az elveszett levél című Caragiale-darabot.

Más kérdés, hogy mennyire fogadjuk be, vagy el ezt a cseppet sem hétköznapi ötletet. Valószínűleg sokan felszisszennek: hol áll ez a szinte sterilnek tűnő, de egyben pazar színpadkép a neves román drámaíró által megrajzolt világtól? A rendezői koncepciót nyilván jól szolgálja a díszlet (T. Th. Ciupe m.v.), kérdés azonban, hogyan barátkozunk meg az elénk táruló látvánnyal, amelyhez szinte azonnal társulhat a „gusztustalanság” érzete, hiszen elképzelhetően használni is fogják a falra szerelt vizeldéket, ha már ott vannak a nyílt színen. Cseppet sem csodálkozunk már az ehhez hasonló „sokkoló”, polgárpukkasztó látványokon, egyes rendezők bőven élnek vele napjainkban. És mi sem természetesebb, hogy a legelső színpadi cselekvés egy ártatlan kis vizelés, a kisember nyugisan elvégzi dolgát, majd annak rendje s módja szerint kezet mos, elegáns mozdulattal kihúzza a papírtörlőt, megtörli kezét, majd elvonul. Kezdődhet a játék. Amelynek folyamán aztán természetesen többen is használják az említett felszereléseket, persze azt már nem lehet nevezni ártatlan vizelésnek, leginkább gruppen-húgyozásnak. Mert a koncepció szerint magasztos – legyen az hazafiúi érzés, vagy épített örökség –, és aljas – önös érdektől vezérelt hatalmi harcocskák, butaság és immoralitás – egyaránt megfér egymás mellett. Ennélfogva Európa ezen tájékán a „haladás” nagyrészt hátrafelé történik, jobb esetben egy helyben áll.

Nem csupán ezt a meglepetést tartogatja Tompa Gábor a néző számára. A szereposztást is feje tetejére állította úgymond, hiszen minden férfiszerepet nő játszik a kolozsvári produkcióban, a női szerepet pedig férfira bízta. A meglepetést persze csak képletesen szólva értettem, hiszen a szereposztás különlegességének a híre is jó előre elterjedt, akárcsak a piszoároké. Személy szerint ugyan nem tudtam válaszolni a hirtelen nekem szegezett kérdésnek jócskán a bemutató előtti időkben, amely engem valóban meglepetésként ért, és olybá tűnt, már csak én nem tudok erről a városban terjengő pletykáról: mit gondolok, mire használják azt a sok piszoárt, amit a színház felvásárolt? Meg nem tudnám mondani, mondtam bambán, különben is, ha már beszélik a városban, akkor Önnek jobban kell tudnia, válaszoltam volna az engem kérdezőnek. A megfordított szereposztás persze nem nagy újdonság, Az elveszett levélben azonban érdekes kezdeményezésnek számít. „... meg akartam szabadítani a színészeket a ’nagy előadások’ hagyományának ránk nehezedő kényszerétől. Fel akartam szabadítani a színészeket az alól, hogy karaktereket játsszanak”, olvashatjuk a rendező nyilatkozatát a – megjegyzem szellemes – műsorfüzetben. Ebben van igazság, valóban ránk testálódtak nagy alakítások, román és magyar színészektől egyaránt, ezért óhatatlanul igyekezne mindenki megfelelni az elődök által felállított mércének. Lehetőség van tehát új lappal kezdeni. A szerepek felcseréléséből ráadásul még több helyzetkomikumra adódik alkalom, hiszen ki ne mosolyogna a többször is előálló ellentmondásokon. S végeredményben maga a szerző adta az ötletet, ha jól belegondolunk, híressé vált replikájában: Zoe, Zoe, légy férfi! Ami csupán kis mértékben adja vissza a román változat (Zoe, Zoe, fii bărbată!) bombaként csattanó poénját, de ez sajnos az egész darabra jellemző. Hiába keressük ugyanis a szerző messze földön híres, ízes, kitűnő nyelvi humorát, a magyar változat összehasonlíthatatlanul szegényebben adja vissza ezt a sajátos nyelvhasználatot, és itt semmiképpen nem lehet a fordítót kárhoztatni. A Seprődi Kiss Attila által készített fordítás egyébként szerencsés választás volt, aránylag ez áll a legközelebb ahhoz, amit Caragiale olyan nagyszerűen megírt.

S ha már a felcserélt szerepeknél tartunk, érdemes megjegyezni: hál’Istennek senki sem igyekezett „férfiasra” venni a figurát, nem tapasztalhattuk tehát azt az igyekezetet, amikor a színész kínosan ügyel arra, hogy ki ne essen a szerepből. A rendezőtől idézett szöveg második mondatával azonban nem igazán lehet egyet érteni, nem biztos ugyanis, hogy jót tesz ez a szándék. Mert az lehet ugyan, hogy nagyon is elterjedtek színpadokon a Caragiale-típusok, a már-már dobozolható karakterek, de az sem tesz jót egy előadásnak, ha a színész nem érzi úgy, hogy tőle igenis elvárják egy-egy karakter megformálását. Ennek ellenére szerencsésen megszületett néhány, igaz, nem a „hagyományoknak” megfelelően, de éppen ez a jó bennük. Kezdjük máris a legjobbakkal. Zaharia Trahanache: Kali Andrea remekbeszabott figurát állít elénk. Árnyalataiban is pontosan kidolgozott, végig szinten tartott színészi munka. Nincsenek túlkapásai, az apró kis gesztusok is sokat mondóak egy-egy jelenetében. Alaposan átgondolt, míves alakítás.

A Farfuridi- Branzovenescu / Panek Kati – Albert Csilla páros is telitalálat. Ezek az alakok a Caragiale-figurák közül is kiemelkednek a hülyeségben, így a buta bohócfigura-elképzelés működik. A két színész játéka a Stan és Bran-féle burleszk jelenetekre emlékeztet, az erélyesebb, meg- és odamondó, a mindig okosabb Farfuridi-Panek, és az őt alázattal követő, neki olykor kontrázó, félénk, de néha-néha „megmutatoménkivagyok”-szerű Branzovenescu-Albert igazi színházi pillanatokat szereznek. Jól összehangolt páros, játékuk a gyűlés-jelenetben csúcsosodik ki.

Itt lendül meg egyébként az előadás, amely jó néhányszor ellaposodik az első rész folyamán, de a második rész sem kímél meg bennünket néha az unalomtól. Nem igazán érhető pontosan utol, mi lassítja, nyújtja a jeleneteket: a rendezői koncepció, amely megfosztja a produkciót a „hagyományos” előadások sajátos, „nemzeties” jellegű pörgésétől, a magyar változat ritmustalansága, vagy a színészek játékstílusa. Ha már a ritmusnál tartunk, itt említeném meg ennek a megfordított világnak egy másik jelenségét, a Zoét játszó Bács Miklós játékát. Mint már szóba hoztam, a nemiség kérdése nem külsőségekben nyilvánul meg. Jobban mondva ez a nemét vesztett világ nem arról ismerszik fel, hogy ki milyen kosztümöt hord, és hogyan viselkedik. Ebben a „nadrágok” uralta miliőben Zoe ugyanúgy véghezviszi kisded játékait, akár szoknya van rajta, akár férfiruha, hiszen jóval erősebb akaratú és sokkal jobban tudja, mit akar elérni, mint bárki más. Jó ötletnek tartom tehát, hogy a Zoét játszó színészt nem nőiesítik el külsőleg, ezt rábízzák a színészre, hogy belülről építkezzen. Bács Miklós jó színész. Az általa megtestesített figurák általában minden apró részleteiben kimunkáltak. Fölöslegesnek tartom tehát Bács azon igyekezetét, hogy mindig rátegyen jó néhány lapáttal erre a nagyon is jó alapra. Talán, ha működne benne egyfajta önkontroll, akkor a partnerre is jobban tudna figyelni, és persze arra is, hogy ne hadarja el a szövegét, hiszen számos poén elsikkad emiatt. A kevesebb több, mondják a letisztult formák hívei, s talán nem árt elgondolkodni Hamlet tanácsán sem, miszerint a túlzás „az avatatlant / megnevetteti, a hozzáértőt csak bosszanthatja...”.

Stefan Tipatescu köztudottan kulcsfigura Az elveszett levélben, merész gondolat volt tehát egy kezdő színésznőre bízni a szerepet. Skovrán Tünde próbál megbirkózni a feladattal, akarat és megvalósítás azonban eléggé elválik egymástól. Bár a frissen ide szerződött művész nagy igyekezettel próbálkozik, sajnos nem sikerül maradéktalanul eleget tenni a rendezői elképzelésnek, a figura „kulcsa” minduntalan kicsúszik a kezei közül. Kézdi Imola, mint annyiszor, sikeresen veszi ezt az akadályt is, Nae Catavencu-ja szép színészi munka. Ismételten kiemelném a gyűlés-jelenetet: nagyszerűen átgondolt színpadi kompozíció mind a színészi játék, mind pedig a mozgás szempontjából, amely egyébként Vava Stefanescunak köszönhetően végigkíséri az egész előadást. Ebből pedig fegyelmezetten kiveszi részét minden egyes szereplő. Ghita Pristanda városi rendőr szerepében Laczó Júliát láthatjuk, a Részeg polgárt pedig Boldizsár Emőke alakítja. Mindketten visszafogott alakítást nyújtanak, szerencsére nem kísérti meg őket a figurákkal óhatatlanul együtt járó túlzásba esés bűne. Meg kell említenem Albert Júlia Idős hölgyét, jól kitalált keret-figura született belőle, rendező és színész szépen végigviszi az ötletet az egész előadáson. A második rész kezdőjelenete, amelyben takarítás közben véletlenül felfedezi a gyűlésre előkészített, bekapcsolt állapotban lévő mikrofont, bravúros „show-műsort” vág le, verstöredék-összeállítással „örvendeztetve” meg a közönséget.

Az elveszett levél

kapcsolódó írások

ZOE, ZOE, LÉGY FÉRFI! Keménykalapos nők