HAMLET

Köllő Katalin

Faustus pokolra-hulltának története

Szabadság c. kolozsvári napilap SPEKTÁKULUM című mellékletében, 2003-04-05

Hófehér tisztaságú kórterem. Bár a letakart, mozdulatlan alakok után ítélve akár hullaház is lehet. Vagy inkább bolondokháza. S mint az előadás folyamán kiderül, mintha az is lenne, hiszen tolószékben ülő tetsz-halottak várják a (rossz)szellemek egy-egy gesztusát, amelynek nyomán percekig eljátszhatják kedvenc szerepüket, hogy aztán ismét visszazuhanjanak kiszolgáltatott, bamba tehetetlenségükbe. Ezt a makulátlan mozdulatlanságot töri meg a kezdőképben az a három, réveteg tekintetű, színes, szinte fejedelmi jellegű, díszes kabátba öltözött alak, akik lassan, kimérten sétálnak fel s alá ebben a szinte formalin-szagú térben. Mintha őrködnének. De hát ki tudna innen kiszabadulni? Ebből a, tisztasága és fertőtlenítettsége ellenére valóságos pokolnak tűnő bezártságból. Ide csak bejönni lehet, kimenni bizonyára nem. Itt a lelkek úgy vergődnek, akár a csapdába ejtett, riadt állatok. Aztán, amint a közönség elfoglalja a helyét, a három alak, akik eddig magányosan, egymástól elszigetelten végezték sétájukat, most, ugyanolyan kimérten és lassan megcsókolják egymást, kéjelegve búcsút vesznek, majd kettő közülük távozik. Igazából, a szereposztás után ítélve, mondhatnám azt is, hogy a két, alárendeltnek tűnő nő távozik, a férfi pedig marad, de ez nem fedné a valóságot. Mephistophilist és Belzebubot játszó Kézdi Imola és Panek Kati alakításában ugyanis az előadás folyamán nem kizárólag női mivoltuk hangsúlyos, bár tény, hogy a csábítás minden eszközét latba vetik. Ördögi átváltozásaik alatt időnként átalakulnak holmi nemtelen, androgén alakokká, akik csak arra hivatottak, hogy rossz útra térítsék az arra hajlamos lelkeket. Mint ahogyan a Lucifert játszó Hatházi András sem a néphit szerint hímneműnek tulajdonított ördögvezért testesíti meg. Elég, ha az előadás utolsó képére gondolunk, amikor a Faustus lelkéért jövő menyasszonyok egyikeként jelenik meg.

A magára maradó Lucifer a prológusban Faustus curriculum vitae-jét elemezve, hogy mitől s hogyan vált doktorrá, majd hangsúlyozva, hogy igazából tulajdon nagyravágyásának és gőgjének vált áldozatává, a hófehér leplek alatt kutatva, egyszer csak "megtalálja" a neki tetsző áldozatot, s mintegy rendezőként ráosztja az idős Faustus szerepét. Elkezdődhet tehát a pszichodráma, ezt a műfajt több ideje előszeretettel használják az elmebajosok gyógyításában, vagy legalábbis az indulatok temperálásában. (Lám, lám, gyógyító színház). Ez tehát a kerete a Mihai Măniuţiu által rendezett Doktor Faustus tragikus históriája című előadásnak, ennek az eléggé ritkán játszott Cristopher Marlowe darabnak. Măniuţiu először rendez a kolozsvári magyar színházban, ennek ellenére úgy tűnik, hogy egy összeforrott csapat dolgozott a produkcióban. Látszik ugyan, hogy erős rendezői akarat és vízió uralja az előadást, precízen, szinte aprólékosan megszerkesztett alkotást tárva elénk, de a színészek, annak ellenére, hogy alávetik magukat ennek az akaratnak, pontosan végrehajtva mindent, mégis önálló alkotóként tűnnek ki. Ki-ki a maga alkatának megfelelő vérmérséklettel és tehetséggel hozzátéve azt a pluszt, amely szükséges az ilyenfajta "rendező-központú" színjátszáshoz, ahhoz, hogy ne legyen öncélú, száraz produkció. S mert nehéz eldönteni, hogy melyik világ a normális, a helyszínként megjelölt elmegyógyintézeten belüli, avagy a kívüli, hiszen egyre jobban összemosódik a kettő ebben az egzisztencialisztikus kalandban, elemzésünket szigorúan a szakmai szempontokra korlátozzuk.

Măniuţiu egyik nagyszerű ötlete,hogy megkettőzi Faustust. A nyugati kultúrkör jelképének tekinthetô hős idős és fiatal változatát láthatjuk az előadásban. Mély és megrendüléssel tele színházi pillanatot élünk át, amikor az addig tolószékben ülő idős Faustus (Csíky András) a megidézett Mephistophilist megpillantva ismét megtelik életerővel, energiával. Rendkívüli színházi pillanatnak számít az a mozdulatsor, amelyet Csíky András végez: az addig szinte rokkantként ülő embernek lassan mozdulni kezdenek a lábai, lassított filmszerűen feláll a tolószékből, odamegy az előtte álló nőhöz, végtelenül gyöngéden és vágyakozva megérinti őt, majd lassan a háta mögé kerülve beleszippant a haja illatába. Arcán, tekintetében az elvesztegetett élet, az elszalasztott lehetőségek tükröződnek, s szinte utol lehet érni a vágy fellángolását, a férfiúi újjászületést. Az idős Faustusnak mintegy megadatik a lehetőség az újrakezdésre, a vérszerződés megkötése után az idős Faustus "eltűnik" a színről, s Mephistophilis közbenjárása révén szinte a szemünk láttára "születik meg" a fiatal Faustus (Bogdán Zsolt), ordítva adva tudtunkra fájdalmasan szép világrajöttét. A dolog tehát elvégeztetett, s lelke immár Luciferé lett, huszonnégy évért cserébe. Bogdán Zsolt érdekesen építi fel szerepét. Az ő Faustusa kezdetben gyermeki vidámsággal és ártatlansággal érdeklődik Mephistophilistől, kedves szolgájától a pokolról, amelynek létezésében nem hisz. Ifjonti hévvel veti bele magát az élet sűrűjébe, minden kérése azonnal teljesül, ezt kezdetben nagy élvezettel veszi tudomásul, majd egyre jobban belefárad, belefásul a mindentakarásba. A bűnbánat is elfogja egy-két gyengébb pillanatában, az "örök orgazmus" érzése sem okoz elégtételt számára, a szerződés viszont szerződés marad, vérrel megpecsételve. Öngyilkossági kísérletei is kudarcba fulladnak. Ezt a játszmát végig kell játszani. Saját választása volt. Nagyszerű hármast alkot Hatházi András, Panek Kati és Kézdi Imola. Olykor rezignáltan, fásultan, olykor kegyetlenül és kajánul nézik végig a legújabb "áldozat" vergődéseit. Hatházi Lucifere kitűnô vezéregyéniségnek bizonyul, mindenütt ott van, de mégis csak árnyékként követi az eseményeket. Kézben tartja a dolgokat, de csak akkor mutatja meg erejét és hatalmát, amikor feltétlenül szükséges. Panek Kati Belzebúbja méltó társ Lucifer trónusán. A Hét Főbűn bemutatása külön tanulmányt érdemelne.

Măniuţiu másik újítása, hogy Mephistophilis szerepét Kézdi Imolára osztja. Ezáltal másfajta kihívás elé állítja Faustust, s kapcsolatuk első pillanatai után fölmérhetjük a "hosszútávú együttműködés" gyümölcseit. Megismerhetjük a nő száz arcát, a csábítás különféle módozatait, s a szerelmi háromszög lehetősége is előrevetül. Érdekes megfigyelni azt a pillanatot is, amikor Mephistophilisben, a Faustus iránt érzett szerelem miatt, egy pillanatra felmerül a szerződés meg nem történtté tételének vágya. Szép színházi pillanatok születnek kettejük kapcsolatából.

A helyszínként kijelölt elmegyógyintézetben sorra minden "bentlakó" szerepet kap a pszichodrámában, így a tolószékekben hosszú ideig mozdulatlanul ülők, egy-egy villanásra, résztvehetnek a játékban. A szereposztás természetesen a pokol hatalmas urainak akaratától függ, ők jelölik ki egy-egy szerepre a magatehetetlen lelkeket, s a jólvégzett alakítás után ismét visszazuhannak a jótékony nihilbe. Mivel mozgáskorlátozottak, így a színészeknek jóval kevesebb eszköz áll rendelkezésükre, ám az általuk játszott intermezzók így is megrendítőek. Hadd soroljam fel nevüket, minden külön kiemelés nélkül: Bíró József, Salat Lehel, Dimény Áron, Sinkó Ferenc, Csutak Réka, Molnár Levente, Tyukodi Szabolcs, Ambrus Emese, Laczkó Vass Róbert. Feltétlenül ki kell emelnem viszont Vava Ştefănescu nevét, aki koreográfusként jegyzi az előadást, s aki több éve Mihai Măniuţiu legközelebbi munkatársa. Hitük szerint a színészi eszköztár egyik legfontosabb eleme maga a test, a mozgáskultúra magas színvonalon való művelése pedig maximálisan hozzájárul a színpadi hatás tökéletesítéséhez. Ehhez a koncepcióhoz pedig feltétlenül szükséges ez a fajta színházi látásmód, amit Vava Ştefănescu képvisel, a színészek pedig valószínűleg hasznosítani tudják majd az itt tanultakat más produkciókban is. Cristian Rusu is vendégként jegyzi a jelmez- és díszletterveket. Kevés színnel dolgozik, a fehér és fekete mellett csak az úgynevezett negatív erőket képviselő szereplők viselnek "színes" jelmezeket, a már említett, hatalmat és erőt jelképező, arannyal áttört anyagok uralkodnak. A műsorfüzet nem tér ki arra, hogy kinek az érdeme a zenei összeállítás, de nagyban hozzájárul az előadás sikeréhez, hiszen kitűnően igazodik a hangulathoz.

Aztán következik a vég. Nagyszerűen kidolgozott, meghatóan szép, ugyanakkor keserű pillanat. Felemel és porba sújt. Măniuţiu még egy meglepetést tartogat számunkra, visszahozza az idős Faustust, és szembesíti őket. Még egy utolsó pillanat erejéig megharcolnak egymással az emberben küzdő energiák, a halhatatlanság iránti vágy és az irgalomba vetett hit. Egymásba kapaszkodva, egymást támogatva haladnak a vég felé. Ha egyiknek megroggyan a térde, a másik magához emeli. Aztán már nincs menekvés, a vérrel írott szerződést kegyetlenül végrehajtják a pokol hatalmas urai. Ebben a harcban Faustus csak vesztes lehet, hiszen huszonnégy év kétes gyönyörért feláldozta emberi mivoltát, már életében megjárva a pokol útjait, hiszen nem vette komolyan Mephistophilis figyelmeztetését, miszerint a pokol lehetősége bennünk van, "magukba zárják azt az emberek". Ott van a pokol, ahol mi vagyunk, az emberi lét telistele van a negatív és pozitív energiák harcával. A bennünk dúló küzdelemből pedig a jó csak akkor kerülhet ki győztesként, ha mi is úgy akarjuk. De ha eljegyeztük magunkat az ördöggel, akkor előbb vagy utóbb óhatatlanul értünk jönnek a mélységes pokol teljhatalmú képviselői, s az sem vigasz számunkra, ha hófehér menyasszonyi ruhában ragadnak el, hiszen magukon viselik a saját akaratunkból megkötött vérszerződés jegyeit.

Doktor Faustus tragikus históriája

kapcsolódó írások

Doktor Faustus tragikus históriája Zárt osztály