HAMLET

Boros Kinga

Valami suskus

Erdélyi Riport, 2003-02-27

Van egy király. A felesége második gyermekükkel viselős, s neki a család mellett egy országra is vigyáznia kell. Nyűg mindez, amikor ő legszívesebben gyerekkori pajtásával hancúrozna a puha fényű hóesésben. A keserű felnőttséggel nagyon gyerekesen dacol: eltaszítja szeretteit. Csakhogy a csel túl jól sikerül, kisfia és felesége belehal, újszülött leánya idegen parton kivetve, hű tanácsadója és barátja elhagyja. Leontes (Bogdán Zsolt) bocsánatért vinnyog a két holttest fölött. Király barátja, Polixenes (Tyukodi Szabolcs) saját országában ugyanilyen vak indulattal próbálja eltiltani fiát egy be nem vallott szerelemtől. Florizel (Ráduly Csaba) nagy már ahhoz, hogy megölje a bánat, nem tud mást, mint szembeköpni apját, és kitartani a lány mellett.
Még szerencse, hogy itt van Camillo (Dimény Áron). Szájon csaphatja Leontes, mert a válasz egy engedelmesen odatartott marék hó, a lesújtó ököl sajgását enyhítendő. Tizenhat éven át maga mellett foghatja Polixenes, mert a honvágynál erősebben köti a hűség. A két krakéler zsarnokot Camillo, „Mint saját színpadom színészeit” óvja, egyengeti útjukat, hogy révbe érjenek egy újabb idillben. Felismeri, hogy – csodák csodája – Florizel épp Leontes kivetett leányát, a juhászok által meglelt Perditát (Fodor Edina) szerette meg, az apák régi barátságára így új pecsétet nyom a gyermekek szerelme. Hermione (Kézdi Imola), a meghalt királynő szobra életre kel, Leontes visszakapja asszonyát és egyszerre tizenhat évnyi lelkiismeretfurdalást hús-vér alakban. A hepiendre ráeresztik a gézfátylat. Camillo színpadi mindenese nem röpköd többet a magasban, leszalad a színpadról, s a bugyuta király-emberek magukra hagyatnak csinált boldogságukkal, a néző meg kételyeivel. „Itt valami suskus van”, mondaná a juhász.
Szemtelenül hihetetlen, pedig sztereotip helyzetekből és viselkedésmodellekből felépített a shakespeare-i történet. De ki mondta, hogy az élet szabályosan szerkesztett, hogy „felvigyázója” mindig feloldást, és nem csak a továbblétezéshez legszükségesebbet nyújtaná szereplőinek? A rendezés (Keresztes Attila) ezt az ambivalenciát és laza gubancú történetfűzést emeli ki. Egyszerre tálal szirup-mesét és annak tupírozott abszurdumát. Vattacukor-szoknyás királylány (jelmez: Szakács Ágnes), megtalált barátok, életre kelt szerelmek és az egész giccs-sztori közepette ott téblábol Mufurc meg az apja, a két ütődött juhász. Belegyalogolnak minden olyan képbe, melyet esetleg túlérzelgősségében mégis meghatónak találna a néző. Ugyanez a Mufurc (Hatházi András) volt az, a Bacchusnak sem elég isteni Apolló, aki jóslatában lazán jelentette Leontesnek, hogy ítélete téves, blazírtan kirántotta kisfiából az élet-fonalat, majd visszaslattyogott lakomaasztalához és szajháihoz. Nincs valamiféle sors, égi törvényszerűség vagy megleckéztető isten, aki a történet mögött állna. Az egyedüli jelenvaló a színpadi mechanizmus. A királyoknak most épp tragikus szerep, a juhászoknak a clowné jutott, a szünetben porszívózni a mindenes, a boglyasfejű, fehér, repülő bohóc fog.
A bohóc (Molnár Levente) jelenléte a színpad légterében végképp szétcincálja a tragikumot, súlytalanná teszi a történteket: ami történt, bárkivel megeshet, és mindig az illető magánügye, de nem egyetemes probléma. Nem avatkozik a történetbe – hisz mindenkinek joga van a saját boldogtalanságához – csak annyira, hogy a mese továbbgördüljön, elvégre ő szórakozik a legjobban rajta. Mindig kéznél van egy jó figurája, lesz belőle hű udvaronc, bűnös lelket ostorozó vérbő asszonyság vagy rongyos, de elmés útonálló, aszerint, hogy milyen replika hiányzik egy jó kis kalamajkához. Szerepe illúziókeltés, és ezt akár a legsutább színpadi konvenciókkal teremti meg: tavaszról énekel, és művirágot hajigál a színpad zöld szőnyegére, tehát birkanyírás és tavaszi ünnep ideje van.
A Keresztes Attila tervezte színpadkép, éppúgy, mint a strehleri, amelyet egyértelműen másol, víziót hoz létre, egyúttal felmutatja a megteremtett varázslat színházi konstrukció voltát. A színpadkép-csodákat könyörtelenül leleplezi (ilyen a hóhullás, melyet utóbb felporszívóz a bohóc), a mesébe illően együgyű boldogságot abszurdba illő clownériával társítja.

Téli rege