HAMLET

Boros Kinga

Túl sok nő

A Hét, 2003-09-23

Sógornők. Családtörténetet vagy krimit, fecsegős tragikomédiát sugall a cím, jó sok nővel, mint például Kiriþescu Szarkafészekje, vagy Robert Thomas Nyolc nője. A Bingó! Bingó! viszont annyira bugyután hangzik, hogy derűsebb perceimben abszurdot sejtek, borúlátó pillanatokban tapsikolós kabarét. A vásárhelyi színház évadnyitó előadása mindkét gyanút egyszerre igazolja.

A nők

Michel Tremblay szövege valóban a nőkről szól. Kicsit átlátszó ugyan az ürügy, amelynek révén tizenöt, különböző státuszú nőt felsorakoztat, ám a szituáció kiváló esélyt szolgáltat a politikai színház gyakorlására. Mert a Sógornők szerkezete gyakorlatilag laza fűzér, tizenöt nő monológja, amelyet üres karattyolások és zseniális, abszurd „kórusok” kötnek össze. A folytonos civakodás, rosszindulatú szurkálódás nem a szereplők közti személyes konfliktus eredménye, hanem egy mélyebb, társadalmi probléma megnyilatkozása az emberközi kapcsolatokban. Bár a tizenöt nő kölcsönösen irigykedik a másikra, és néhányuknak „sikerült” is az élet, a történetnek nincsenek nyertesei. A tévés szerencsejáték győztese, a Jurópába utazgató hölgy és a bártáncosnő épp olyan keservesen tengeti az életét, mint a teherbe esett fiatal elárusítólány, vagy a sánta vénlány. Így a darab tizenöt különböző szemszögből mutatja be ugyanazt a lepattant, pénztelen, örömtelen mindennapos hajtást: az asszony főz, mos, takarít, gyereket, férjet, magatehetetlen anyóst pesztrál, divatos krómozott izékre vágyik a lelke, miközben a testét mindennap kétszer oda kell tartania a disznónak, akivel egyszer régen volt olyan hülye, hogy oltár elé menjen.

Az alaphelyzet, hogy Germain Lauzon egymillió, termékre váltható bélyegét kell beragasztaniuk füzetekbe, nagyon rövid idő alatt kifuthatná magát: mint a fináléban kiderül, minden rokon és barátnő elzsebelt az értékes bélyegekből. A sejthető végkifejlet sem több mint egy újabb tünete a nyomorúságnak, amelyről ezek a nők beszélnek, s amelynek kritikáját Tremblay szereplőin keresztül megfogalmazza.

A siker védjegye

Mindez persze nem kisebbíti a darab erényeit, csupán feladatokat ró a rendezőre: el kell döntenie, hogy kíván-e megmaradni a felajánlott politikai színház vonalán, s ha igen, akkor mely társadalom az, amelynek kórképét felmutatja. Milyen társadalmi pozícióban láttatja a darab szereplőit, vagyis a nőknek, mint diszkriminált kisközösségnek egy sovén társadalomban elszenvedett kínjairól szól az előadás, avagy egy egész közösség nyomorát mutatja rajtuk keresztül.

A vásárhelyi előadást látva azt mondom: akárhogy is dönt a rendező, nem dönt rosszul. Maga a szöveg kizárja a rossz döntés lehetőségét. Egy gondolatilag és esztétikailag kevésbé igényes rendezés sem ússza meg a közönségsikert. Bokor Péter rendezése fittyet hány a nemiség kérdésére, és a parádézás lehetőségét adja tizenöt színésznőnek. Fittyet hány a politikai színházra és annak társadalmi célzatosságára, hisz a néző úgyis beleérti a maga gondjait a színpadon elhangzó panaszokba. Az előadás e vallomásokat pontfénnyel világítja, csöpögős, érzelmeskedő zenével kíséri, könnyes hangú előadásmóddal köríti. Könnyen fogyaszthatóvá teszi a darabot. Olyan nagyon hollywoodira sikeredik a tálalás.

A díszlet első pillantásra az amerikai sikátorok megszokott ábrázolását, az egymással szemben lévő emeleti ablakok közt kifeszített, rogyásig teleaggatott szárítóköteleit idézi: hatalmas lepedők lógnak be a zsinórpadlásról. A játéktér viszont a parádézás helye. Néhány letakart bútor keríti körbe, mert a szöveg szerint Lauzon-éknál épp festik a konyhát. Eddig stimmel. Az viszont már visszatetsző, hogy a piciny és lepra konyha, ahol a szöveg szerint tizenöten el sem férnek, a vásárhelyi színpadon cirkuszporond nagyságúra kerekedik. Ez nagyszerűen megfelel annak a játékmódnak, amely a színpadi mozgásban a vonulást favorizálja – van is néhány ilyen ki- meg belépő, amikor a színésznő méltóságteljesen tesz egy kört a színpadon, mielőtt megcélozná az oldaljárást, vagy megállapodna egy helyen, és belefogna szövegébe –, ám többnyire az üres tátongás vagy rendezetlenség érzését kelti.

A színésznők

A monológokhoz a szereplőknek többnyire el kell hagyniuk helyüket, hogy a színpad elején beálljanak a fejgép fényébe. Ez fölösleges ceremónia – amint a szentimentális zene is sallang, mert a színész ellenében játszik – hiszen a vallomások épp azt hivatottak szemléltetni, hogy minden fájdalom és bánat ellenére az élet fikarcnyi változás nélkül halad tovább a maga kerékvágásában. Mintha mi sem történne, mintha senkit sem érdekelne. Legszerencsésebb monológ ilyen szempontból a László Zsuzsáé: Rose Ouimet az első térfélben guggolva ül sámliján, s helyváltoztatás nélkül, csak épp a fény felé fordítva arcát beszéli ki hálószobai kínjait.

A fásultság, kilátástalanság abszurd tragikumát a „Hétfő, kora hajnal. Mikor a kelő nap rózsaujja fölkel és megcirógatja a rétek virágát...” kezdetű, a továbbiakban viszont korántsem poétikus hangvételű mondóka sejteti meg. A szereplők kórusban, mozgással is szemléltetve adják elő a napi programot, végigsorolva a hét összes napját. Megannyi háztartási gép. A bingó dicsérete már a kabarésztárok sziporkázásával van előadva, finálégyanús kivitelezésben: a tizenöt színésznő sorfalat áll a proszcéniumon, és kánonban, cifrázva zengik a bingózás örömeit.

Elvileg semmi gond azzal, ha egy előadáson belül több stílus keveredik. A Bingó! Bingó!-t viszont a stílusok tisztázatlansága jellemzi. Egy kis abszurd, egy kis mórikálás, egy kis naturalizmus, mindez valami könnyed társalgási stílusba ágyazva. Ennek okán a szereplehetőségek sem teljesen kiaknázhatók. A színésznők többnyire rábízzák magukat a szövegre (lehetetlen nem szóvá tenni: már aki tudja a szövegét, és képes hebegés nélkül elmondani) anélkül, hogy a karakterszerep építésének egyéb módjait is használnák. Néhány esetben segít a hang és a testi adottság: Biluska Annamária vastagon tud siránkozni, és világfájdalmas testringatással sétálni. Néhol a kellékhasználat: Mende Gaby feketeszemüveges, tolókocsis, szenilis nénikéje egy plüssmacit is bevisz a játékba, megmutatva a második gyerekkort annak teljes valóságában és morbid humorában. Van, ahol a jelmez dolgozik: Fodor Bea figurájának, akit a többi nő ájtatosan tisztel önfeláldozása miatt, apró égők övezik a homlokát. A legtöbb esetben viszont a jelmez csak klisét ad, amelyet a színésznek kellene megtöltenie, vagy közhelyként felmutatnia.

A nyelv

A sógornők hithű katolikus szájából olyan természetességgel folyik a trágárság, amilyennel Racine hősei szavalják a klasszicista rigmust. A szöveg az elidegenítés kerülőjével éri el, hogy a néző felfedezze, tulajdonképpen egy nyelvet beszél ezekkel a nőkkel, értik egymást. Tremblay már-már társadalmi missziót teljesít azzal is, hogy az utca nyelvét a maga megbotránkoztató vagy otthonos nyersességében viszi a színpadra. A darab 1965-ben íródott, a szleng kérdése tehát eleven sebként éktelenkedett a nyugati kultúrák, jelen esetben a kanadai francia kultúra testén is. Persze nem mondhatni, hogy a trágár szavak színpadon való megszólaltatása manapság is kulturális sokkot idézne elő a tévén edzett közönségnek. Bokor Péter rendezése józan belátással lemondani látszik a szerző eme igyekezetéről. Két lehetőség marad.

Egy, a Parti Nagy Lajos fordítását használó előadás szólhat magáról a nyelvről, annak önállósult létéről, saját világot artikuláló erejéről, esetleg felerősítheti a darab abszurd hangvételét. „Csak arra kérünk hát, Miurunk az égbe, Többször legyen bingó, lépjél közbe ebbe. Imádhassunk téged, valamint nyerjünk sokat, Éljenek a víztakarékos szobaszökőkutak.” – így Parti Nagy. Kétségtelenül karakteres nyelvezete talán megvádolható azzal, hogy minden fordítást „partinagyosít” (legfrissebb példaként a budapesti Katona Kamrában, Gothár Péter rendezésében játszott Vaszilij Szigarjev-darab adaptációja, a Fekete tej említhető), ám hatásában képes visszaadni a joual-t, a québec-i munkásosztály zsargonját.

A vásárhelyi előadás nem ezt a fordítást használja, talán anyagi okokból sem – Parti Nagy-ot vaskosan meg kellene fizetni. Nagy Istvánt tünteti fel, mint a darab szövegének (a rendező román fordítását felhasználó) magyarra fordítóját. Néhol mintha ez a szöveg is merítkezne Parti Nagy Lajos fordításából, ám van egy nagy deficitje ahhoz képest: leegyszerűsítve a nyelv-problémát, a humor kézenfekvő forrásaként használja azt. Magyarán: poént csinál mindenből. Parti Nagy szövege plasztikus, és elegánsan lumpen, a Nagy Istváné hatásvadász. Parti Nagynál ragasztják a bélyeget, Nagy Istvánnál nyalják. Untig rájátszik a nyal, dug, kefél szavak sikamlós kétértelműségére, melyre minden alkalommal hisztériás röhögéssel válaszol a nézőtér.

Félreértés ne essék: nem az eredeti darabot és annak drámairodalmi értékét kérem számon az előadáson. Csak sajnálatos, hogy az ilyen jó színpadi lehetőségeket felkínáló szöveget nem használja ki a rendezés, inkább megelégszik a gyors, bejáratott mechanizmusok könynyű sikerével.

Bingó! Bingó!