HAMLET

Boros Kinga

Egy mizantróp a beach-partyn

A Hét, 2004-10-21

A Platonov (Cím nélküli darab) színházi szövegként való értékét éppen az adja, ami irodalmi szövegként való fogadtatásában fanyalgást okoz: a megíratlansága. Csehov legelső próbálkozása a dráma műnemével sok évvel halála után került napvilágra, akkor is csak egy cím nélküli kézirat, valószínűleg piszkozat formájában. A hatórányi játékidőt igénylő szöveget nem egyszerűen húzni kell, hanem újjá kell teremteni, megírni a színpad számára. Olyan feladat ez, amely határozott rendezői vezérelvet követel, azt híven megvalósító színészeket, és pontos kezű dramaturgot.

Legyünk őszinték: a Platonov kevéssé ismert darab, legalábbis a másik négy, gyakran játszott Csehov-darabhoz képest (a Cseresznyéskert, Három nővér, Sirály, Ványa bácsi) egyértelműen az. Magyarán, a rendezőnek érdeke – koncepció ide meg oda – úgy tálalni a cselekményt, hogy a néző meg is értse. Csehov dramaturgiájának amúgy is sajátossága, hogy „nem történik benne semmi”, azaz a kisebb cselekményegységek nem szerveződnek drámai koncentráltságú, célirányos eseményfüzérré, hanem allegorikusan vagy szimbolikusan hatnak, hangulatot közvetítenek. A hangsúlyok nem a konkrét történéseken vannak, hanem a mögöttes tartalmakban, a belső, emberi igazságokban. Ennek következtében színészileg kell kidolgozni, feszültséggel feltölteni a sorjázott életképeket, mert nem a történet fordulatai adják meg az előadás ritmusát és tartják fenn a figyelmet. Egy realista olvasatban Andreea Vulpe rendezése zavaros, tele van kusza viszonyokkal és tisztázatlan motivációkkal. Kapkodom a fejem: mi tartozik a koncepcióhoz, és mi véletlenszerű?!

A darab szervezőeleme Platonov figurája, a falusi tanítói állásban megrekedt egyetemi hallgató, a családapa szerepbe kényszerült nők bálványa. „Romantikus hős”, feleségével „remetemódra” élő „regényhős”, hangzik el Platonovról még színrelépése előtt. Az első jelenetek a rá való várakozással telnek. Ehhez képest a csíkszeredai előadásban Platonov (Veress Albert játssza) érkezésétől nem pezsdül fel a társaság, nem élénkül meg Anna Petrovna, aki a továbbiak szerint már ekkor igencsak érdeklődik a férfi iránt. Platonov és Anna Petrovna különlegessége a többi szereplőhöz képest, hogy tudatában vannak életük ürességének, céltalanságának, személyük fölöslegességének. Életük cseppet sem szerencsésebb, sikeresebb vagy beteljesültebb, mint a többieké, de tisztában vannak ezzel. Ez teszi őket vonzóvá egymás számára, ez adja önazonosságukat, határozott egyéniségüket, amelyet oly nagyon hiányol Platonov a többiekből. Andreea Vulpenál azonban a nők egytől egyig jellegtelen libák, s azt sem érteni, mit falnak annyira Platonovon. Anna Petrovna unottsága és váratlanul feltörő rámenőssége semmiben sem nemesebb a Márdírosz Ágnes alakította Szofja önelégült, tetszelgő viselkedésénél, Antal Ildikó Szásájának butuska hűségénél és vak vallásosságánál. Sőt, a Platonov körül rajzó összes nő közül a leginkább megvetett Grekova a leghitelesebb. Dálnoky Csilla alakításában Grekova viselkedésének van „logikája”, nála értelmeződik folyamattá a frusztráltságból szerelembe, majd bosszúállásba, végül ismét szerelembe és megbocsátásba átcsapó indulat Platonov iránt. Hozzá képest Anna Petrovna szerelmi kitörése légből kapott, hiszen az első felvonás során fikarcnyi figyelmet sem tanúsított Platonov iránt. Szofja és Platonov találkozása szintén nem árul el semmit a két szereplőről, érzelmeikről, gondolataikról, múltjukról és az ahhoz való viszonyukról. Ezért az sem kellően indokolt, hogy Szofja miért lövi le Platonovot.

„A jellem valóságos elemi csapás, hát még a jellemtelenség...” mondja Platonov. A személyiségéből áradó feszültség önnön ellentmondásosságából fakad: gyűlöli a gerinctelen, arctalan, képlékeny embereket, ennek ellenére maga is gyakran cselekszik meggyőződéseivel ellentétesen, hogy aztán kellőképp kínozhassa lelkiismerete. Ez a kisugárzás teszi, hogy ember nem mehet el mellette közömbösen, és nyüzsögnek körülötte a nők. Veress Albert Platonovja értelmiséginek kisstílű, férfitoposznak erőtlen. Vitriolos megjegyzései életlen vagy gusztustalan beszólásnak, kekeckedésnek hatnak. Különösen Vengerovicsot gúnyolja, ami elég érdektelen, mert az előadás nem tisztázza, miért oly megvetett ez az ember. Ha csupán azért, mert gazdag, akkor miért nem utálják Glagoljevet is? Ha zsidósága miatt, akkor milyen következményekkel jár ez Platonovra nézve, nem minősíti-e idegengyűlölőnek? Kissé későn, az utolsó jelenetekben derül ki, hogy az idősebb Vengerovics, Iszak Vengerovics és Bugrov triász (a Cseresznyéskert Lopahinjának előzményei) kiforgatták az özvegy tábornoknét, Anna Petrovnát birtokából.

A jellem adta hitel és a röntgenszemű józanság, amellyel az embereket és helyzeteket átlátja Platonov, a Csíki Játékszín előadásában meglepő módon Trileckijnek lesz sajátja. Bohóc, mondja rá Szofja, és Orbán Attila valóban azt játssza: piros sipkát tesz a fejére, és eljátszsza Anna Petrovna „udvartartásának” bolondját, mint aki másra se jó, de mimikája, gesztusai mutatják, hogy figyel, felméri és érti a saját és mások helyzetét. Trileckijnek nincs Platonovtól kölcsönzött vendégszövege az előadásban, és a többi színész alakítása sem utal arra, hogy rendezői koncepció állna az eltolódás mögött. Ilyen értelemben Orbán Attila alakítása kilóg, a rendező nem szorította vissza az egységes játékmód érdekében. A színész habitusáról, jellemformáló képességéről árulkodik ugyanakkor, melynek folytán Trileckij az előadásban már-már főszereplővé emelkedett ki.

Számomra csupán a második felvonás közepén vált világossá, hogy a lélektani-realista sztanyiszlavszkiji Csehov-játszás ironikus felülírásaként olvasva lehet élvezetes az előadás. Csehov komédiának szánta a darabjait, ezért akár azt is lehetne mondani, hogy egy ilyen, ironikus felhangú interpretáció közelebb áll a szerző szándékához, mint Sztanyiszlavszkij bús-keserű atmoszférájú Csehov-rendezései. Andreea Vulpe úgy feszíti szét a realista játékhagyományt, hogy túlzásba viszi, valamint megmutatja az azt működtető színpadi machinériát. Az előadás kezdőképében Anna Petrovna és baráti társasága unottan hever egy tengerparti délután forró kábulatában. Vakító kék ég lágyan elsimuló felhőkkel, fehér homokdűnék, könnyű sátor, néhány nyugszék. Remek képi jellemzése a semmittevésnek, a lébecolásnak, amely a csehovi szereplőket jellemzi (a díszletet Dan Titza tervezte). Ám a kék horizont minden egyes felvonás- vagy jelenetkezdésnél elárulja, hogy kék neonok fényéből születik: a fények nehézkesen, pulzálva gyúlnak ki. A szövegben szó van egy nagy fekete kutyáról, ezért a színpadon „fellép” egy nagy fekete kutya. Említik a vonatot, és hangfelvételről halljuk a vonat zaját (kétszer is, mert a szöveg szerint a személy még nem ment el, de a teher már egy órával ezelőtt) – külön pikantériája a dolognak, hogy Csehov a Cseresznyéskertben azért hangsúlyozta ki, mekkora távolságra fekszik az állomás Ranyevszakaja birtokától, hogy Sztanyiszlavszkij ne rendezhesse bele előadásába a vonatzakatolást... Andreea Vulpe ilyen szempontból nagyon éles szemmel és pontosan szerkeszt, nem szalasztja el a figyelmét a szövegben szereplő egyetlen utalás sem.

Anna Petrovna birtoka és a vízparton felállított sátor akár Celimene szalonja: ott lebzselnek az asszonyért rajongó senkik. Élükön az asszony kedvence, a mizantróp Platonov. (Tompa Gábor A mizantrópjából való áthallásnak tűnik az is, ahogy az egyenruhás inas elhozza és átadja Platonov bírósági idézését a harmadik felvonásban.) Hogy a látszólag nyugalmas szieszta igazából egy végtelen züllés, arra az első felvonásban Kátya (Márton Eszter játssza), a szolgálólány állapota enged következtetni: a lány egyértelműen és látványosan be van drogozva. Később előkerül egy hordó, melyből hosszú szívócsövekkel vedelik a vodkát. Andreea Vulpe egy naposra szerkeszti az egyébként több hetet kitöltő cselekményidőt, anélkül, hogy ez a huszárvágás dramaturgiai következetlenséget okozna: az előadás három felvonása egy örökös beach-party, a délutáni petyhüdtségtől az éjszakai ramazurin át a másnap reggeli totálkáros ébredésig. Platonov e másnaposság áldozata a csíkszeredai előadásban. Leépülése katzenjammer, ő maga egy szerencsétlen kimenetelű buli áldozata. Mellékes, hogy Szofja lövi meg. Az ébren töltött éjszaka és a mértéktelen vodkázás után mindenki felfokozott idegállapotban van, amely megbontja az érzékelést és gondolkodást, s történetesen meg is hal valaki. A Cím nélküli darab hős nélküli előadást szül.

Egyes jelenetekben a színészek játékmódja is elősegíti a paródiaként való értelmezést. Kátya szenvedélyesen és hamisan dalolva adja elő Szofja egyébként meglehetősen tömör és gyakorlatias üzenetét („Négyig várlak a lugasban a négy oszlopnál. A férjem részegen vadászni ment.”) Platonovnak. Szása és Platonov a harmadik felvonás egy patetikusan érzelmes jelenetében – Platonov esküdözik, hogy megjavul, jó férj és apa lesz – nagy ugrásokkal, a szó szoros értelmében szálldosnak, ide-oda libbennek a színpadon. A játékmód azonban egyenetlen. Paródiát ad, de ez a latin-amerikai tévésorozatok szenvelgésének paródiája, nem a lélektani-realista játékstílusé. Olyan buktató ez, amely mindkét befogadási mód esetében érvényes. Hiányzik a viszonyítási pont, a jellemformáló, viszonyokat kirajzoló játék, amelyhez képest a paródia tisztán megjelenhetne. Ezért nem tiszta az sem, hogy mikor, milyen rendezői elgondolásból melyik stílus érvényesül. Kialakulnak spontán szereplőcsoportok is a figurák közti viszonyoktól teljesen függetlenül, a színészi maníroknak köszönhetően: Giacomello Roberto a Párizsból hazatérő, francia modorú ficsúr Kirillt amerikai filmeken nevelkedett síkhülye vandálnak játssza. Kozma Attila Oszipot, a faragatlan, bérgyilkos parasztot veszélytelen, komikus figurának. Lung László Zsolt a buta, de gazdag boltost jópofa legénykének. Mindhárom esetben a poénhajhászás irányítja a figura kialakítását.

Dramaturg után ordít ez az előadás. Elsősorban, mert a szöveg nincs kész, nyelvileg sem. A húzások és betoldások nincsenek elegyengetve, egymás mellé kerülnek olyan kifejezések, mint a Fuck! és a csehovi galambocskám. A három és félórás játékidő fele ugyan a teljes szövegének, de elviselhetetlenül hosszú, mert nincs ritmusa. Másodsorban, mert a rendező ugyan már dolgozott a csíkszeredai társulattal, de láthatólag nem tudja azonos színvonalú és stílusú játékra ösztönözni a színészeket. Darabolvasata invenciózus. Egy pontos kivitelezésben briliáns lehetne.

Platonov