HAMLET

Boros Kinga

Régi dicsőségek

I. L. Caragiale Országos Színházi Fesztivál, Bukarest 2005.

A Hét, 2005-12-08

„Azt akarom, hogy mindannyian, akik szeretjük a színházat és annak értékeit, olyan hetet töltsünk együtt, melynek esztétikai töltete erőteljes, mely a találkozás és párbeszéd hete, mely saját lelki békénk újrafelfedezéséhez vezet el minket, egyszersmind a szakma újrafelfedezéséhez. Előítéletek nélkül. Az Országos Színházi Fesztivál ez évi kiadását úgy képzeltem el és építettem fel, mint az alkotó előtti tisztelgést. Ezért tervem főszereplője a rendező. Számomra a rendező mindig többet jelentett, mint társulatvezető, a szöveg színre vivője és a színészek kalauza az előadás felé vezető úton. A rendező számomra szellemi vezető, véleményformáló, energiák, érzések és gondolatok egybegyűjtője. Mind a színházban, mind a poliszban. Adassék meg a lehetőség, hogy egy héten át együtt nézzük meg azokat az előadásokat, amelyek – véleményem szerint – a 2004-2005-ös évad legfontosabb rendezői munkái. Érdekes látni, hogyan dolgozott egy rendező különböző társulatokkal. Érdekes lesz látni a hét vége felé közeledve, hogyan rendeződnek az előadások palettává, egy év színházának palettájává. E kép olyan, akár egy puzzle, melynek darabkái a romániai rendezők, színészek, díszlettervezők kiemelkedő személyiségei, az ők lendülete, állapota, művészi és emberi rögeszméi. Ezt a fesztivált a szakma képviselőinek az érték, szellem, barátság és szolidaritás jegyében történő találkozásának látom.” – ezzel a bevezetővel indította útjára Marina Constantinescu, az idei I.L.Caragiale Országos Színházi Fesztivál igazgatója és egyszemélyes válogatója a rendezvényt. A megfogalmazott szándék cinikusan hangzik a fesztivál után.

A válogatás leggyengébb pontja az, hogy saját célkitűzésének mond ellent: előítéletekkel fertőzött. Olyan előadásokat is szerepeltet, amelyek nem valós értékük, hanem rendezőjük régi dicsősége miatt lehetnek csak jelen. Eklatáns példa a fesztivál nyitóelőadása, a Liviu Ciulei rendezte Hat szereplő szerzőt keres a Bulandrában. Pirandello e darabja kiváló alkalom, hogy egy rendező elmondja saját véleményét a kortárs színházi állapotokról, hogy megrajzolja az előadásban saját ideális színházának képét, megfogalmazza saját rendezői ars poeticáját. Ciulei más utat választ. Rendezésében a színház, amelybe a hat szereplő betoppan, Pirandello korabeli, huszadik század eleji. A társulatot szigorú hierarchia uralja, a színészek szerepkör szerint vannak szerződtetve, tobzódnak a sztárallűrökben és modorokban, az igazgató-rendező személye súlyának tudatában grasszál fehér sálját lebegtetve. Díszletből kétféle van, papírmasé oszlopok a történelmi játékokhoz, tragédiákhoz, színes tapétás szalon a társalgási darabokhoz. A színpadnyílás közepén kis kuckóban ül a súgó. A társulat összetétele néhol rárímel a mai társulatokra, de ezek inkább tűnnek kínos véletlennek, mint szándékos iróniának. Ebben a színházban ötvenévesnek kell lenni, hogy végre tizenkilenc évest játszhass – mondják a darabbeli társulat szerep nélkül maradt színésznői. Eközben a Mostohalány szerepét Maia Morgenstern játssza, aki láthatóan sokkal idősebb szerep szerinti bátyjánál, a Mostohafiúnál. Hogy az összecsengés nem szándékos, az kiderül az alakításból is, amely nagyon komolyan veszi magát. Morgenstern az agresszívig heves, pátoszos, és ezzel esély nélkül hagyja színpadi partnereit, főként az Apát visszafogottan játszó Victor Rebengiuc-ot. Ciulei parádés szereposztásának része még a Rendezőt játszó Ion Caramitru, akinek rövid pillanatokra sikerül koncentrált játékával összefogni a színházi próbák jeleneteit, melyek egyébként érdektelen közhelyek a színészi hívságokról, társulati intrikákról.

Huszonhat előadás kapott meghívást az idei fesztiválra – hogy milyen minőségben, arról később –, anélkül, hogy tudnánk, a válogató szerint ennyi az év minőségi termése, vagy ennyit enged a büzsé, amely a maga tizenkét milliárdjával egészen nagyvonalú. Az előadások többségét kétszer játszották november 6-a és 13-a között Bukarestben. Ennek vitathatatlan eredménye, hogy végre a nagyközönség is hozzáférhetett az előadásokhoz, nem úgy, mint tavaly, amikor több produkcióra nem is árusítottak jegyeket, mert a meghívottak száma meghaladta a férőhelyek számát. Továbbá dicséretes a szervezőcsapat munkája is, amelynek köszönhetően a meghívottak időben kapták meg jegyeiket, elmaradt az ideges tolongás, amely tavaly minden előadás kezdetekor lezajlott. A többszöri játszási alkalom mégsem hozta meg várható legjobb eredményét. Előadások futottak zsúfolásig telt teremmel, ahol a színpad szélén is ültek a nézők, zavarva ezzel a játékot (pl. a Bukaresti Nemzeti Kutyaszív című előadásán). Jó előadások futottak negyedházzal (a Nagyon Kis Színház mady-baby.edu-ja, ugyanott a 89, 89... ’89 után forró), vagy tessék-lássék közönséggel (az Act Színház Rose című darabján alig húsz, meghívóval vagy jeggyel rendelkező néző volt, a többieket az üres nézőtértől való félelemből engedték be, mint kiderült rosszul cselekedve, mert egy csapat kamasz fiú „pajkosságával” alaposan elterelte a figyelmet a színpadról). Mindez azért történhetett meg, mert nem volt a szó szoros értelmében vett fesztiválközönség szervezve. Nem is lehetett, hiszen a meghívottakra rá volt bízva, hogy melyik előadást melyik játszási időpontban nézik meg, tehát néhány nappal a fesztivál kezdete előtt nem lehetett tudni, melyik előadásra hány jegyet adhatnak el a fizető közönségnek. Pedig a megoldás kézenfekvő lett volna. Ha eldöntik, melyik előadás a meghívottaké, melyik a közönségé, a nézőlétszám is átlátható, alakítható lett volna, és – ami a szakma képviselőit egybegyűjtő rendezvényen legalább olyan fontos – a színész- és rendezőkollégák, kritikusok egyszerre láthatták volna az előadásokat. Ami alapfeltétele a szervezett, tematikus beszélgetéseknek. A fesztiválon a szakmai beszélgetések kimerültek néhány könyvbemutatóban. Kötetlen formában természetesen mindenki ott élt a beszélgetés lehetőségével, ahol bírta: a hotelban reggelinél, a színészkávézóban éjjel. Felmerül a kérdés, mi értelme van a témamegjelölésnek, ha azt nem követik elemzések, referátumok, viták.

Az, hogy az elmúlt ötven évben az európai színház, kevés lemaradással a román is rendezőcentrikus, köztudott. Ha az országos fesztivál magára veszi ezt a tematikát, minimum annyi elvárható, hogy ki is fejtse azt. Legyenek színháztörténeti előadások a rendezői színház kialakulásáról a huszadik században, a fontosabb romániai rendezők munkásságáról, szervezett találkozók a meghívott rendezőkkel, elméleti jellegű beszélgetések arról, hogy a rendezőközpontúság miként alakítja a színházesztétikát, és arról, hogy a meghívott előadások milyen értelemben rendezőcentrikusak. A párbeszédhez viszont kellett volna az egységes program. Amit a szervezők nyilván nem akartak. Ez derül ki a meghívott előadások számából is. Huszonhat előadást megnézni egy hét alatt mindenképpen emberfeletti teljesítmény lett volna, de lehetetlen úgy, hogy az előadások kezdési ideje délután hat-hét óra volt. A vizuálisan remekül sikerült műsorfüzetben elmulasztották feltüntetni az előadások időtartamát, így este kilenc-tíz körül loholó színháznézők népesítették Bukarest utcáit...

Nagy volumenű rendezvény esetében megengedhető a zsúfolt program, ha viszont a fesztivál célkitűzése egy komplett best of felvonultatása, akkor sajnálatos, hogy a legnagyobb igyekezettel is csak az előadások kétharmadára lehet eljutni. A szervezőstáb szerint arra számítottak, meghívottjaik zöme úgyis látta már az előadásokat, és nem menne el újra megnézni. A fesztivál tehát nem akarta, hogy meghívottjai ugyanazokat az előadásokat lássák, ugyanazokról az előadásokról beszélgessenek, és egyáltalán – találkozzanak.

A huszonhat előadást Marina Constantinescu különböző kategóriákba sorolta. A rendezői színháznak minősített előadásokon kívül volt gyerekszínházi kategória – benne egy előadás (a Ion Creangă Színház Harap Albja), „ színészi master class” – benne két produkció (az Act Színház Rose című előadása, a Bulandra Pojáca című előadása), a néhai Cristian Popescu költő előtti tisztelgés-szekció – Gavriil Pinte Egy villamos, neve Popescu című előadása számára. Volt néhány előadás, amely mellé azt írták a műsorfüzetbe: meghívott előadás, vagy a hivatalos válogatáson kívül. Szerepelt a programban egy bemutató is. A különböző kategóriák kitalálása és felcímkézése a tavalyi válogatónak, Ion Parhonnak sem volt az erőssége. Ő két csoportba sorolta az előadásokat, és metaforikus neveket ragasztott rájuk (Előadások minden évszaknak és Fiatal művészek a megvalósítás útján), amelyek csak annyit sugalltak, hogy az előadás stílusa mennyire hagyományos vagy rendhagyó, tehát a közönség eligazodását szolgálták. Az idei „szekciókkal” az a baj, hogy érthetetlenek. A hivatalos válogatásban szereplő előadások közül több szerepelhetne a színész-mesterkurzusnak nevezett csoportban is. A gyerekszínház kategória a maga egy szál produkciójával annyira sem áll a lábán, mint a színészi master class. A meghívott, illetve hivatalos válogatáson kívüli előadások pedig valamiféle külső kényszert sejtetnek, mintha ezeket a fesztivál személytelen intézménye, nem a fesztiváligazgató hívta volna meg.

Az egyszemélyes válogatás természete az, hogy egyetlen ember ízlésvilágát tükrözi. Jelen esetben azon személyét, aki véleményét, értékelését nemcsak színházkritikáiban juttathatta nyilvánosság elé, hanem a 2005-ös UNITER-díjak zsűritagjaként is érvényesíthette. Az akkor díjazott előadások megtalálhatók a fesztiválprogramban, ezért újabb kérdés, hogy nem lett volna-e jobb olyan embert nevezni ki fesztiváligazgatónak, aki idén még nem hallatta hangját. Persze ez a felelősség nem a fesztiváligazgatót, hanem az őt kinevező kulturális minisztert terheli.

Az azonban a válogató felelőssége, hogy opciói megszegik az országos fesztivál fogalmának földrajzi és az évenkénti szervezésből származó időbeli kereteit. Marina Constantinescu ugyanis meghívott olyan előadást is, amelynek bemutatója nem a 2004-2005-ös évadban volt, sőt, amely már a tavalyi országos fesztiválnak is vendége volt, és olyat is, amely nem romániai színházban született. A repetázás azért kifogásolható, mert fals képet ad: a legutóbbi évad kiemelkedő rendezői teljesítményeiről beszél, miközben régebbi munkákat kínál, esetleg letagadja, hogy illető rendezőnek abban az évadban nem volt olyan munkája, amely helyet kaphatott volna a fesztiválon. (Mihai Măniuţiu Élektrája és Silviu Purcărete Vízkeresztje volt másodszor meghívva idén.) Azt, hogy Tompa Gábor újvidéki rendezése, a Médeia-körök a román országos fesztivál hivatalos válogatásában szerepel, lehetne úgy magyarázni, hogy a fesztivál célja országhatártól függetlenül a legjobb romániai rendezők munkáit összeterelni. Ez esetben viszont felmerül a kérdés: miért nem hívták meg Andrei Şerban vagy Purcărete külföldi előadásainak valamelyikét is? Nem bizonyultak elég jónak?

Adrian Iorgulescu a fesztiválmegnyitón elmondta, a kulturális minisztérium és az UNITER közös reményei szerint jövőre a fesztivál megválik az I.L.Caragiale előnévtől, és nemzetközi lesz. Ennek tudatában Marina Constantinescu válogatása úgy is felfogható, mint előkészület egy olyan fesztivál megszervezésére, amely a román rendezők nemzetközi mezőnyben, a nemzetközi szakma képviselői előtt való bemutatkozását biztosítaná. Ha teljes képet nyújtó szemle, nem pedig a legjobbakkal „dicsekedni” kívánó rendezvény volna ez a fesztivál, az megmagyarázná a neves rendezők gyengébb produkcióinak meghívását is. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e az ilyen fokú őszinteségre.