HAMLET

Boros Kinga

Kék lagúna

Világszínház 2004/6. szám, 2004-00-00

A marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színpadán játszott Ádám és Éva naplója című előadás különleges keveréke az iskolai penzumként születő vizsgaelőadásnak és a műhelyprodukciónak. Rendezője az egyetem rendező szakos hallgatója, Csurulya Csongor, két színésze közül az egyik az egyetem tanára és a Tompa Miklós Társulat színésze, Tompa Klára, a másik pedig harmadéves színészhallgató, Bányai Kelemen Barna. A gyakran jogos előítéletet, amely szerint a műhelymunkával születő alkotások komoly-komor, netán komolykodó, elitista jellegűek, ez az előadás hamar elhessegeti. A három alkotó játékos, bájos, könnyed szöveget vett az előadás alapjául, nevesül Mark Twain írását, az Ádám és Éva naplóját.

Az öt részre osztott, naplóformába szedett szöveget (Ádám naplója, Éva naplója, Ádám naplója második rész, Éva naplója második rész, Éva naplója a bűnbeesés után), amelyben a férfi és a nő szövegei egymástól látszólag függetlenül, tömbösítve sorakoznak, a rendező és két színésze felszabdalta, és a naplók egymásra felelgető részeit mint egy puzzle-t, egymás mellé rakta. A szöveg így megőrzi a naplót mint apropót, és az ezzel járó leíró-elbeszélő attitűdöt, ugyanakkor dialógusformát is nyer, alkalmassá válik a dinamikus színpadi játékra. Az elbeszélt események némelyikét jelen idejű színpadi cselekvésben is bemutatják, szerencsésen kikerülve a színpadi tautológia csapdáját. Ez történik a névadások egyikénél: feltűnik egy új madár, amit Ádám Drontónak nevez, Éva Dodónak. Mark Twain egy-egy rövid részben írja le Ádám bosszankodását, valamint Éva határozott meggyőződését a madár nevét illetően. Az előadásban Ádám idegrángást kap a Dodó névtől, ahányszor csak hallja megrándul a nyaka, eltorzul a szája, s nyávogáshoz hasonló nyekergést hallat. A két színész egymással szemben áll a színpadon és „harcol” a másik kifejezésével: Dodó! Drontó! – kiabálják egymásnak, mígnem Éva egyszer Drontót mond, s ezzel sikerül összezavarnia Ádámot, aki maga mondja ki a Dodót.

Szerző és rendező a civilizáció minden jelenségét eleve adottnak, létezőnek, az első emberpár által „megtaláltnak” tekint. Éva szerepében Mark Twain megírja a nyelv megtalálását. Csurulya ehhez hozzáadja a test eredendő tudását, amelyet Ádámnak tulajdonít. Eleve humoros, hogy a kétféle tudást, illetve gondolkodást, amelyben a pszichológia a testet a nőhöz, a racionálisat a férfihoz köti, az előadás megfordítja. Éva rátalál a szavakra: „Mi lehet ez a szürkés vörös valami? Egyszerre a neve is eszembe jutott: a Tűz!” Ádám a jelértékűvé merevedett gesztusokat fedezi fel: a mutató- és középső ujj által formált victoryt, az imára kulcsolt kezeket, a starthoz beálló futó testtartását valamely más mozdulat folytatásában találja meg, és a színész a megtalálás folyamatát is jelzi, mintegy rácsodálkozva saját magára. A játék egyszerűen és következetesen és gazdagodva épül a szövegben jelzett folyamatokra. Ádámnak Évával szembeni, kezdetben elutasító viselkedése nemcsak a szövegben enyhül meg és fordul át elfogadásba, majd ragaszkodásba, hanem a nonverbális színészi játékban is. Tompa Klára Évája cipőt húz, és egy pár lábbelit tesz a színpad azon sarkára is, ahol Ádám rendszerint belép. Ádám előbb belebotlik, félrerúgja, majd – a szokásos futást gyakorolva – találomra felhúzza, és lábán hagyja, mert észreveszi, hogy kényelmes.

A Biblia szentsége helyett a mesék profán szentségét mutatja fel az előadás. Isten mint az Igét felmondó dörgedelmes hang „beleszól” az előadásba, szavát azonban elnyomja a két emberfigura vidám karattyolása. Tompa Klára és Bányai Kelemen Barna mélységesen emberi alakokat tárnak elénk, naiv örömökben és bánatokban (!) élő, természetesen gyarló, gyerekesen viselkedő Ádámot és Évát. A bibliai történettel szemben gyökeres különbség az, hogy a bűnbeesés súlytalan, negatív következmények nélkül történik. Sőt: az előadásban meg sem történik. Elhangzik ugyan, hogy Éva barátkozik a kígyóval, de barátkozik a pillangóval, tigrissel, brontuszaurusszal is. Tompa Klára első színpadi megjelenésekor egy mérőszalagot tekerget (mellbőségét méri), amelyről azonnal a kígyóra asszociálunk. És látjuk, amint Éva a megkezdett almát átadja Ádámnak, aki felhabzsolja. Az előadás azonban Mark Twain szövegéből nem tartja meg azt a részletet, amelyben Ádám az állatok hirtelen feltörő agresszivitásából jön rá, hogy távollétében Éva áthágta a tilalmat. A halál szót az előadás alkotói következetesen kiirtották a szövegből. A bűnbeesés ennek folytán megszűnik bűnbeesés lenni, és a szerelem születésének pillanatává lesz. Megjelenik a kölcsönös, korántsem kizárólag testi vonzalom: „Éva olyan társnő, aki egyre inkább a kedvemre való. Most már magányos és lehangolt lennék nélküle.” A napló utolsó mondatát („Ádám ezt írta Éva sírjára: Ahol ő volt, ott volt a Paradicsom.”) Bányai Kelemen Barna jelen időben mondja el, majd mindketten felmásznak egy erkélyszerű emelvényre, Ádám halászbotot lógat le, összebújnak, becézgetik egymást, hangjukat, a játékos civakodást viszont már hangszóróból halljuk – az előadás elengedi, eltávolítja magától nézőjét.

A Színművészeti Egyetem e produkcióját akármelyik színház bérletben játszhatná. Következetesen felépített előadás, amely tematikáját és eszközeit tekintve afféle beavató színháznak, „családi” előadásnak is alkalmas.

Ádám és Éva naplója