HAMLET

Boros Kinga

Egy lélek, két legény

A Hét, 2004-10-07

Brecht szellemében íródottnak nevezhető Gyurkó László darabja, A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála, melynek bemutatója a Tamási Áron Színház első idei produkciója. Don Quijote és Sancho Panza állandó szereplői ennek a stációdrámának, egyik történetből a másikba sétálnak át.

A film

Az epizódos szerkesztés akár cervantesi örökség is lehetne, Gyurkónál viszont az egyes stációk váltakoznak a Lantos megjelenésével, aki felkonferálja és a történethez allegorikusan kapcsolódó songokkal választja el a jeleneteket. A Lantos jeleneteit Kövesdy filmbetétekkel oldja meg, ennek előnye, hogy mozgalmasságot visz az amúgy lanyhán csordogáló cselekménybe. Váta Lóránd a Lantos szerepében délutáni talk-show-k piros inges, több mobilos sztárriporterét játssza, aki minden fontos eseménynél jelen van – mi több, az ő jelenléte szavatolja az események fontosságát. A média azonban csak kezdetben tűnik távoli szférának, a Lantos jelenetei egyre közelebb jönnek a néző valóságához. Don Quijote temetésének „tévériportjában” a gyásznépet színészek alakítják. Egy következő jelenet már Sepsiszentgyörgy utcáin mutatja a Lantost, amint Don Quijote-ról faggatja a járókelőket. Legvégül fizikai valójában lép a nézőtérre, a nézőket szólítja meg. Ez pedig meglehetősen irritáló, és eltereli a figyelmet a médiahatás kérdéséről. Pedig a párhuzam valóban könnyen adja magát: amint Don Quijote agya a lovagponyvák hatására megbomlott, úgy zülleszt le manapság a kereskedelmi média. A filmbejátszások viszont konkrétan annyit láttatnak csak, hogy a megszólított civilek zavarukban egyre nagyobb butaságokat mondanak, vagy idegesen próbálják lerázni a riportert.

A világjobbítók

Van ezen kívül bőségesen elhintett társadalomjavító szándék, szintén Brechtre emlékeztetendő. Gyurkó sajnos komolyan veszi Cervantes hősét. Nevetséges, mégis szimpatikus hidalgó helyett Don Quijote-ja romantikusan naiv, fennkölt lovag, ünnepélyes világjobbító. A szerző jó előre felfedi célját, és már az első jelenetekben elhangzik a kérdés: van-e esélye napjainkban az erkölcsnek, igazságnak. A válasz a jó előre tudható nem, és az eleve eldöntöttség nyilván érvényteleníti a kérdés néhány aspektusát. A sepsiszentgyörgyi előadásban nincs exponálva, hogy mélyerkölcsű hősünk – mint egy afféle Acdak bíró A kaukázusi krétakörből – minden igazságtételkor lenyúl egy-egy zacskó aranyat vagy vég vásznat. Mindez persze többnyire Sancho sugallatára, vagy annak ürügyén történik, de Sancho figurájában is inkább a barát kerül előtérbe, mintsem az erkölcsiséghez való viszonya.

Az idejét múlt patetizmus korántsem a Cervantes-műből, hanem a Gyurkó-féle feldolgozásból származik. Bizonyíték arra, hogy ez nem kötelező penzum a Don Quijote-adaptációk számára a Tasnádi István által jegyzett Világjobbítók című parafrázis (2000), amelynek sikerült mai ízbe fordítani a regény történetét és gondolatát. Erkölcs, igazság és szélmalom-harc témáját színpadi műben feszegetni fölösleges, de legalábbis unalmas, ha nincs hozzá feszes dialógus, eleven figurák, és a cervantesi világnak jól körvonalazott kortársi megfelelője. Gyanítom, 1973-ban, a darab megírásának idején, és első bemutatásakor – a Gyurkó által alapított, forradalmi szelleméről, valamint egyszerre népnevelő és művész színházi tevékenységéről híres Huszonötödik Színházban – a darab visszafogott, de áthallásokkal teli provokáció volt, melyről húsz év alatt lekopott a lelkesítő hatás. A közjó, egyenlőség, társadalmi igazságosság és más efféle jelszók manapság üres puffogtatásként hatnak. Gyurkó darabjának színre állításában a szenvelgést egy módon lehet megúszni: ha a rendezés a színészi játékra tereli a figyelmet.

A legények

Don Quijote és Sancho Panza kettőse a színe és fonákja képlet mintapéldányaként íródott be a köztudatba. Ezek szerint a lovag magas, szikár, csontos, bajusza és szakálla hegyes, különös ismertetőjele, hogy álomvilágban él. Szolgája ehhez képest alacsony, kövér, álmok helyett bőséges falatokkal lakatja jól magát, és mindenkor a józan paraszti ész pragmatizmusára hallgat. Kövesdy István szereposztása rájátszik a két figurával kapcsolatos előretudásunkra. Pálffy Tibor a nyalka bajusza hegyes végéig donquijotés. Szúrós tekintete, peckes, kivetett mellű járása egyszerre mutatja meg a figurát, és annak paródiáját. Mátray László Sancho Panzá-ja viszont alkatilag fonákja a hagyománynak: fejmagassággal lekörözi gazdáját, szőke haja rasztás tincsekbe fonva, fején háromsimléderű sapka, mely saját csacsijához teszi hasonlatossá. A csacsi és Rocinante fából van persze, kerekeken gurul. Már ha gurul. Mert felkászálódni még csak sikerül rá, de Don Quijote-nak nem érnek le a lábai, hogy taszíthassa magát, ezért eljátssza a zötykölődést játéklován. Sancho meglocsolja a vágott virágot, zabos zsákot húz a faló fejére pihenéskor, szeretettel fésülgeti facsacsija kócsörényét, (majd ugyanúgy gazdája haját), megsiratja a csacsit, mikor meg kell tőle válnia, és saját hajába fonva megőrzi egy tincsét. A színpadi tárgyak ilyetén használata gördülékennyé teszi – akár egy mese recepcióját – a belefeledkezést a jelzésértékű, vázlatos díszletek konvenciójába. A színpadkép igazodik a történetszerkesztéshez: a lovag és Sancho állandóan színen vannak, hátuk mögött változnak a stációk, helyszín és szituáció. A lazán fűzött jelenetsor akkor kap pergő ritmust, ha a játékmódot, hasonlóan a két főszereplőéhez, elemelik a naturálistól, mint például az esküvő-jelenetben: szigorú és pontosan végrehajtott koreográfia jeleníti meg a részegen mulató tömeget.

Kövesdy felvállalja a történet meseszerűségét, a hangsúlyos színpadiasságot, és ezzel visszaadja mindazon játéklehetőséget színészeinek, amelytől a szöveg megfosztotta őket. Ha a sztori eleve olyannak mutatja be Don Quijote-t, mint aki hallucinál, akkor az előadás kihasználja a színpad nyújtotta másként-érzékelés korlátlan lehetőségeit. Pálffy Tibor és Mátray László bohócjátékot adnak. És remekül csinálják. Don Quijote derékig áll a színpad közepén nyíló sírjában, Sancho győzködi, hogy térjen vissza az életbe. A lovag magát kéretve makacsul csukja magára a fedőt, szolgálója nyitogatja vissza, s addig a huzavona, míg Sancho lesz az, akinek fejére záródik a sír – mint Shakespeare bohócai. A párhuzam annál is inkább találó, hogy az előadás megmutatja a bohócarc tiszta tragikumát is. Don Quijote temetésének a fináléban megismétlődő jelenetében a lovag többé nem bújik elő sírjából, Sancho a semmit hívja, „Induljunk, édes gazdám!”. A semminek beszél, mert Don Quijote eltűnésével Sancho Panzának sincs tovább értelme. Csak a replika hangzik el, mint a tekercsen kötelezően lefutó szalag, de lélek már nincs benne. Bár Don Quijote és Sancho tradicionálisan a két különböző bohócarcot képviselik, az álmodozó fehérbohócot és az energikus színest, Kövesdynél Sancho sem életrevalóbb gazdájánál. Don Quijote-val nem az igazság, az „ügy” szűnik meg létezni, hanem Don Quijote és Sancho Panza. A két bohóc szomorúságában a színészeknek sikerül megmutatnia azt a keserűséget, fájdalmat, amely a szövegben üres klisé.

A búsképű