hirdetés
szerkeszti: Hegyi Réka
partnereink

HAMLET

deszka & vászon

sztár
keresés    

* Boros Kinga

Egyszavas jellemzések, visszajátszott történet

Irodalmi Jelen, 2003-08-00

Tengeri történetek szokványosan nagy kalandokról, lélegzetállító veszélyekről, válogatott és tetovált gazfickókról meg hősökről, és, mindenekelőtt hatalmas kincsekről szólnak. A Partok, szirtek, hullámok című előadás fittyet hány ennek az epikus hagyománynak. Hiszen színjáték – teszem azonnal hozzá. Egy hajóra, az öregjószág Stellára gyűjti egy lehetséges tengeri kalandregény „feszes mellényű hőseit”, élükre egy hóbortos, szintén öregjószág kapitányt, csak épp a nagyon látványos, külső fordulatokban gazdag történet helyett az emberi viszonyokra és belső rezdülésekre fordítja a figyelmet. Pedig a szereplők tengerészek, és együtt hajózó matrózok célja az utazás során rendszerint nem az Partok, szirtek, hullámok ,,ismerkedés” vagy érzelmes barátságok szövögetése. Az összeverbuvált legénység Stella előtti életéről a Kapitány néhány szóban informál, kellőképp ködösen ahhoz, hogy a társadalom perifériáján lézengő, a tengerre, mint társadalmon kívüli űrbe lépő, kétes identitású és becsületű egyéneknek tűnjenek. A skála széles, veritábilis tengeri medvétől kivert kutyaként hozzádkérezkedő ijedősig. A viszonyok alakulása teljesen előreláthatatlan tehát, ugyanakkor bizonyosan nem a figurák jellemén múlik, hogy nem dialógusokban írt kalandregénynek leszünk tanúi. Barabás Olga szerző-rendező szövege minimális külsö fordulatot szerkeszt a cselekménybe, anélkül, hogy a mindennapos tengeri eseményeket (vihar, délibáb, stb.) rendkívüli jelentőségűvé duzzasztaná.

A Stella épp kiköt Brightonban, a legénység ujjong: hazaértek. Esetlen elköszönés egymástól, türelmetlen, félszavas kérdések és válaszok, amiből a néző mit sem ért, mert nincs kontextus, ami értelmezné őket. A fiúk elhagyják a fedélzetet, a Kapitány (Szabó Tibor) a hajó orrán, a nézőkhöz beszél: hányszor fogadta őt a kikötő a ború e furcsa varázsával, melyben az ember nem hihet érzékeinek és saját gondolatainak sem; egyszersmind tisztázva ezáltal a néző számára is, hogy a valóságbeli észlelési viszonyok felfüggeszttetnek, az előadás nem realista regiszterben játszódik. A fedélzet-színpadon (díszlet: Bartha József) hátul kifeszített műanyag függöny ereszkedik le, zizegése mint a sűrűn permetező eső. Mögötte a legénység halk muzsikát játszik.

,,Akkor is tavasz volt, amikor útnak indultunk”, mondja a Kapitány, és következik az enumeráció egy hangsúlyosan színházi gesztussal: a fedélzeten álló legénységet egyenként fény világítja meg felülről, s a fény idejéig apró jelenetet játszanak le a Kapitánnyal, aki közben bemutatja őket. A szívós alkatú, kalózarcú Tommal (Pállfy Tibor) egy lerészegedés némajátéka folyik. Õ a cimbora. Az egyszavas önjellemzések kezdetben épp olyan keveset mondanak, mint a partot érés jelenete, és inkább helyi jelentőségű, improvizatív jellegűnek tűnnek. Értelmüket a visszajátszott történet adja meg, melynek végére egymás közt el is cserélik őket: mindenki elvisz egy kicsit a másikból. Az ügyetlenül mozgó, kertésznadrágos, szemüveges Dick (Márton Lóránt) – az öngyilkos – hűséges társa a Kapitánynak, mert az enni adott neki, és mert egyformán imádják a Stellát. Bob (Mátray László) – a koldus – kissé rongyosan is sármos megjelenésű, és a Kapitány semmit nem tud róla, főleg, hogy miért jött a hajóra. Pedikűröst játszanak Berttel (Váta Lóránd), a londoni jómódú világából titokzatos okok miatt eljött, óvatos, kimért fickóval. Az elinduláshoz – a történet nulla időpontjához – való visszacsatolást a Kapitány visszaemlékezése teremti meg, de a legénység felsorakoztatása túllépi a nosztalgiázó narrációt, mert az öt matróz nem a Kapitány mentális projekciójaként, hanem öntörvényű alakként jelenik meg, jelenidejű cselekvésben. Ha nem így volna, a csóró külsejű Jim (Nagy Alfréd) – a bűvész –, aki már-már kifelejtődik a felsorolásból, nem oldaloghatna be a kapitány hívása nélkül, eszébe juttatva, hogy ő is létezik.

A visszaemlékezésből adódó analitikus jelleget – mintha a szerző az első, a búcsú jelenete után venné észre, hogy valami fontosat, magát a történetet nem közölte a nézővel – erősíti az is, hogy a legénység előéletét, legfőképp az okot, ami a Stellára hozta őket, nem ismerjük. Dick állandó tartozéka a Stellának. Bertről csak apránként derül ki, hogy kleptomániás, ezért kényszerült elhagyni a fényes estélyek világát, s a tengerészkedés valószínűleg épp azért felelt meg neki, mert felfüggeszti a szárazföld törvényeit. Tom rögtön közli, hogy a menyasszonyához utazik, és róla azt is tudjuk, hogy tapasztalt tengerész. Mirtuszt és keménykalapot visel, és magánál tartja a menyasszonya fényképét. Az egy kép aztán egész paksamétává növi magát, eldönthetetlen, hogy a nőtől kapott levelek kötege az, vagy egy tucatnyi nő fényképe, hiszen egyszer Dicknek mutogatja: ,,Nők!” ajánlja neki.

A hajó ,,intrikusának” Bob bizonyul, aki Tom nyomában jött a hajóra. Bob kincset keres. A híres-hírhedt térkép a birtokában van, de Tom tapasztalatára van szüksége ahhoz, hogy meg is tudja szerezni az elrejtett kincset. Tom azonban néhány napja szabadult tizenhat év börtön után, és eltökélt szándéka, hogy megváltozik: feleség, kiskocsma, nyugodt élet, bár a tenger és a kincs kísértése nagy számára, és az előadás nyitva hagyja a kérdést, hogy melyik vonzás lesz erősebb. Bob az életben láthatólag ide-odalézengő Jimet veszi még társul. A hajózás egyhangú ritmusát kezdetben nem befolyásolja a terv. Mindeddig a fedélzeten egyensúlyban van a jóság és gyarlóság: Bert önhibáján kívül lop, de javulni akar; Dick levelet küld Jimnek, mert az még soha nem kapott, és ez örömöt szerez neki; Jim egy léleknek sem árt, de Csocsót, Dick polipját, visszadobja vedréből a tengerbe, mert szerinte büdös; Tom éber felügyelete menti meg a déli hőségben öngyilkos késztetéseitől a legénységet, de ugyanő képes levágni Bert lábujját (annak kérésére ugyan, de ez a tett erőszakosságát nem csökkenti). Az asztrolábium és egyéb eszközök lefoglalása is komikus jelenetet szül: a Kapitány ki-be ugráltatja a kabinból Bobot, Tomot és Jimet, végül sikerül mindhármukat odazárnia, de az iránytévesztést elkerülendő – hisz mérőeszközei is lenn maradnak – egyességet kell kötniük. A viharban viszont Bob meggyőzi Jimet, ugorjon a vízbe, hogy ezzel nyerjenek időt, és ők nyerjék meg a fogadást, ami alapján a hajót a kívánt irányba terelhetik. Bert azonban, akitől azt remélik, kiáltani fog a vízbe esett Jim láttán, nem szól, mert utolsó szerzeménye épp a Jim bicskája, és a szégyenérzet, a félelem visszatartja. Jim meghal. Hát ezért marad ki szinte a Kapitány enumerációjából.

Mindezt ugyanolyan súlytalannak, könnyednek és álomszerűnek ábrázolja a szöveg, mint az összes többi, mindennapos eseményt a hajón. Mintha nem is történne semmi, csupán az idő vet egy hurkot az egymással azonos első és utolsó jelenet között. A történet idejének percepcióját teljesen felborítja a linearitás elvetése, és a számos olyan mozzanat, amely lehetetlenné teszi annak megállapítását, hogy milyen időközöket zárnak közre az egyes jelenetek. A szereplők rendre történő önfeltárulkozása – mert a nézőkhöz forduló monológ nem a Kapitány kizárólagos privilégiuma, a későbbiekben sorra minden szereplő él ezzel – pillanatnyi megtorpanásokat iktat az időbe, fokozva annak vontatottságát. A délibáb, este, hajnal, majd egy újabb hajnal sorrendű jelenetek azt az érzést keltik, mintha alig telt volna el két nap, miközben tavasztól tavaszig tartott az út. A vihar jelenetében újabb hurok: Bob meghökken azon, hogy Jim odaveszett, és újrajátszatja a jelenetet. Míg a Kapitány visszatekintésének történetindító dramaturgiai funkciója van, és az emlékezésen kívül mást nem szolgál, addig a Jim halálának újrajátszása a jóvátehetetlenség bizonyítéka. A felborított linearitás is csak ismétlést tesz lehetővé, nem egy jobb megoldást. Az ember robotol, hadakozik, megpróbál valamit véghez vinni, de, önhibáján kívül, semmi sem sikerül – vonja le a következtetést Tom. A történet végén implicit módon a céltalan, látványos eredményt mellőző, életveszélyes, de egyetlen morálisan végbevihető küzdelem ellenpontozódik a pusztulást vállaltan okozó haszoncentrikus, magának való élettel, a kincskereséssel.

A történet részeként kerül be az előadásba a zene (Darvas Ferenc): a Kapitány legénységtoborzó szempontja, hogy a fiúk egy-egy hangszeren tudjanak játszani (Tom-fuvola, Bob-triangulum, Jim-dob, Bert-hegedű, Dick-nagybőgő, Kapitány-gitár), és a Stella saját zenekarának koncertjeiből tartsa fenn magát, ez lévén az út kizárólagos célja.

A történetbeli zenekari próba közönségévé a teremben ülő néző, az előadás közönsége avatódik. Ilyen módon sikerül beléptetnie a dramatikus kontextusba, anélkül, hogy a néző ezt az előadás részéről a kényelmes elzártság, nézői intimitás ellen elkövetett agresszióként fogná fel. Az előadás során a zene többször válik helyzetábrázoló eszközzé: közös muzsikálás jelzi az együtt mulatókat, magányos hegedülés a lopás miatt kiközösített Bert egyedüllétét, dobolással terelik el a Kapitány figyelmét Bob, Tom és Jim, amikor a mérőeszközöket próbálják ellopni. Az időbeli visszakapcsolást szintén zene kíséri, és a vihart is zenével jelenítik meg. Történetalkotó elemből stilizáló elemmé, az előadás (formai megvalósítás) szintjére emelkedik a zene, a tartalmat is gazdagítva azzal, hogy hallgatólagosan olyan világról beszél, melyben a művészet alkotóereje a természetével egyenrangú.

Partok, szirtek, hullámok

Irodalmi Jelen


Adatbázisunk folyamatosan bővül, az adatok még nem tükrözik a teljes valóságot.
A Hamlet.ro tartalma a Creative Commons jogvédelmi elvei szerint használható fel.
Érvényes XHTML    Érvényes CSS    Töltsd le a Firefox-ot    Creative Commons License