HAMLET

Boros Kinga

Szatmártól Csíkszeredáig

Világszínház 2004/3-4. szám, 2004-00-00

A szatmárnémeti színház élén több mint egy évtizedig Parászka Miklós állt, aki karakteres profilú, erős társulatot épített, megteremtette a szakmai műhelymunka lehetőségét, s előadásaik többsége nemcsak az erdélyi, de az egész magyar nyelvű színjátszásban is jeles teljesítménynek számított.

Néhány éve Parászka Csíkszeredában színházalapításba fogott, ezzel egyidejűleg Lőrincz Ágnes lett a szatmári Harag György Társulat vezetője. Parászka azonban változatlanul ott állt régi társulata mellett, segítette annak munkáját. Személye által olyan együttműködés jött létre a két színház között, amit leginkább egy társbérlethez lehet hasonlítani, ennek megvolt az előnye is, de mindkét fél gyakran érezhette a hátrányait is. Most ez a kapcsolat – úgy tűnik – megszakadt.

Arra voltunk kíváncsiak, hogyan képzeli el színházának jövőjét a két igazgató, Lőrincz Ágnes és Parászka Miklós.

Növekszik a közönségünk

– Ön negyedik éve művészeti vezetője a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának. Hogyan jellemezné a színház műsorpolitikáját? – kérdezem Lőrincz Ágnest.
– Igyekeztünk megtartani az ötven éve élő szellemiséget és tovább építeni azt a műsorpolitikát, amit az elődök – Harag György idejéig visszamenőleg – kialakítottak. Műsorpolitikánk megértéséhez tudni kell, hogy Szatmárnémeti színházlátogató polgárainak határozott igényei vannak, ez épp a töretlen hagyományoknak köszönhető. Mi kis, vidéki színház vagyunk, nekünk az egész város közönségét úgy kell különféle műfajjal kiszolgálnunk, hogy közben a társulat szakmailag előrelépjen, és sikerélményben legyen része. Fontos, hogy az úgynevezett könnyű műfajt, a zenés vígjátékot, valamint a gyerekelőadásokat is nagyon komolyan vegyük, és e téren is a lehető legjobb színvonalú előadásokat hozzuk létre. Természetesen minden évadban igyekszünk műsorra tűzni egy-egy kortárs magyar darabot, illetve klasszikus drámát, világirodalmi művet.
– Mennyire befolyásolja a társulat munkáját az Erdélyben általános rendezőhiány?
– A Harag György Társulat az elmúlt években nagyon sok fiatal színészt szerződtetett. E fiatal színészgárdának jó, hogy sokat dolgozik, minden műfajt kipróbálhat, de jó lenne melléjük egy rendező, aki állandóan velük van, akivel kialakítják saját nyelvüket, stílusukat, saját színházukat. Nagyon nehéz úgy megtartani egy társulatot, hogy tagjai átmeneti állapotban érzik magukat. Ha a színháznak vándorrendezői vannak csak, a társulat teljesítménye nagyon esetlegessé válhat.
– Parászka Miklós, a Harag György Társulat előző igazgatója és művészeti vezetője ötödik éve a Csíki Játékszínhez szerződött. Mint rendezőnek és művészeti vezetőnek a hiánya érződik-e a színházban?
– Parászka Miklós azóta is dolgozik a szatmárnémeti színháznál, a társulat tagja, de nem tud annyi időt itt tölteni, amennyire a társulatnak szüksége lenne. Én művészeti igazgató vagyok és színésznő. Olyan színházban nőttem fel, amelyben fontos volt a szakmai alázat, ezért nem szívesen teszem meg – s másoktól sem tudom elfogadni –, hogy kiosszam a kollégákat, osztályozzam őket, hogy ki mennyit ér, még ha tudom is. Ez a rendező dolga, nem az enyém. Az soha nem tesz jót, ha a kollégák kezdik megítélni egymást meg a rendezőket, ez oda fajulhat, hogy mindenkiről tudni véljük, mennyit ér, miközben elfelejtünk magunkba nézni.
– Ez történik most a szatmári társulatban?
– Remélem, nem. De fennáll a veszélye, ha nincs egy keménykezű művészeti vezető, aki helyére tenné a dolgokat, akiben hisznek, akire felnéznek, akinek szakmai súlya van, aki a mindennapi gondokat, problémákat a társulattal közösen megoldja.
– Mi lenne a kiút ebből a helyzetből?
– Keressük a fiatal rendezőket, akiknek van idejük éveket áldozni egy színházra és kialakítaniuk a maguk csapatát. A fiataloknak érezniük kellene, hogy ittlétüknek célja van, s nem csak egyéves szerződés köti őket ide, azaz semmit sem tudnak a jövőjükről. Egy társulat a maga művészi útján nagyon nehezen képes zökkenőmentesen, semmi mással nem törődve haladni, ha mindenki arra törekszik, hogy sikere legyen, pénzt szerezzen, megéljen, hogy főszereplője legyen a színházi világnak. Kell a színházban a jó menedzselés, de nem az a fajta, amelynek az az elsődleges célja, hogy a társulat minden fesztiválon ott legyen, hogy az úgynevezett szakmai közeg főszereplőjévé váljék. Meggyőződésem: akkor jó egy társulat, ha van követendő célja, erős belső indíttatása arra, hogy véleményét, gondolatait megfogalmazza, és ezt zavartalanul kiérlelheti. Ez csak következetes munka eredménye lehet, tehát elsősorban a munkafolyamatra kell koncentrálni.
– Ebben az évadban Béres László két előadást – Griskovec: Tél, illetve Shakespeare IV. Henrikje alapján a Falstaff – rendezett a színháznál. Milyen szakmai és közönségvisszhangjuk volt ezeknek az előadásoknak?
– Megoszlóak. A Télt a színészek és a nézők szerették, kritika csak a helyi újságban jelent meg, az pozitívan értékelte. A Falstaff szintén dicséretet kapott, de a közönséget és a társulatot megosztotta, azaz senki nem maradhatott langyos vele kapcsolatban, és ez jó.
– Elképzelhető, hogy Béres László lehet az a társulattal együtt élő fiatal rendező, akiről az előzőekben beszélt?
– Bár véleményem szerint Béres László mindkét előadása jó volt, őt csak egy évadra tudtuk szerződtetni.
– Miért?
– Ennek – anélkül, hogy a részletekbe belemennék – objektív okai vannak.
– Ha e két előadás helyben többé-kevésbé pozitív visszajelzést kapott, szélesebb szakmai értelemben hogy maradhat ennyire visszhangtalan? Miért látszik ilyen elszigeteltnek a társulat?
– Nehéz erre egyértelmű választ adni. Talán Szatmár mindenkinek túl messze van; vagy kívül esik a fő közlekedési útvonalon; vagy anyagi akadályokba ütközik, hogy a különböző újságok elküldjék képviselőiket a bemutatóinkra... Vagy az is lehet: mi nem teszünk eleget annak érdekében, hogy többet beszéljenek rólunk.
– Kivételes helyzetben vannak, hiszen igen magas a nézettségük, illetve gyakran fellépnek Magyarországon is.
– Közönségünk évről évre növekszik, ebben az évadban hatezer nézővel számolhatunk. Tizennyolc bérletet kell lejátszanunk, ezeket nem lehet elhagyni vagy halasztani. Amit év elején megígérünk, azt betartjuk, mert ebben a városban ez fontos szempont. A magyarországi vendégjátékok egyre nehezebben iktathatók be a színház feszített programjába. Bizonyos próbaszakaszokban az volna jó, ha a munkáról nem terelné el más a figyelmet. Tudom, hogy alig elérhető, ideális állapot az, amire vágyom, de egy évadban kellene legalább egy-két olyan produkció, amit így hozhatunk létre, és nem megúszni és túl lenni akarunk rajtuk azért, mert a bérleteknek menniük kell. Mi most kicsit ebbe a mókuskerékbe kerültünk.
– Ki lehet-e lépni ebből a mókuskerékből?
– Nem igazán látom a kiutat, mert a világ, sajnos, e gyakorlat felé halad. A megélhetéshez, a folyamatos támogatás megőrzéséhez bizonyítanunk kell a közönségnek is, a fenntartónknak, a megyei tanácsnak is. Itt elképzelhetetlen lenne egy olyan radikális fordulat, amelyre Erdélyben tíz évvel ezelőtt volt már példa: az illető színház előbb elveszítette a közönségét, dühös volt rájuk a város, de néhány év alatt kialakult a színházi nyelvezetük, kinevelték a maguk közönségét. Ám a fokozatos belső átalakulás esélyei is korlátozottak. Egy biztos: a hagyományok, a kivívott eredményeink megtartásával kell bármiféle megújulásban gondolkodnunk.

Műfaji sokszínűség

– Milyen volt az a társadalmi, intézményes és kulturális környezet, amelyben 1999-ben úgy gondolta, hogy szükség és lehetőség van egy új színház alapítására? – kérdezem Parászka Miklóst – Miért éppen Csíkszeredára esett a választás?
– Mindenképpen szerepet játszott ebben az, hogy évtizedekre visszamenően ismertem a terepet: ifjúságom jelentős részét itt töltöttem. Csíkszereda és környéke színházi szemszögből a szatmári évtizedek alatt is – különösen a rezsimváltás előtt – fontos terület volt; a szatmári színház évente háromszor-négyszer is eljött erre a vidékre játszani, ismertük a közönséget, a lehetőségeket. Ugyanakkor a statisztikai adatok is azt mutatták, hogy itt jók a színházteremtés esélyei. A környéken nyolcvanezer magyar lakik, ebből harmincöt-negyvenezer Csíkszeredában. Ez már olyan bázis, amelyre színházi intézményt lehet építeni.
– Nem merész következtetés a tíz évvel ezelőtti közönség érdeklődésére alapozni egy színházat?
– A körülmények ugyan megváltoztak, de a statisztikai adatok nem. Ha csak azt vennénk figyelembe, hogy mekkora az a lélekszám, amely potenciális háttere lehet az intézménynek, akkor kockázatos, sőt, eszeveszett vállalkozásnak is tekinthető a színházalapítás, én mégis esélyes próbálkozásnak ítéltem meg. A 90-es években annak voltunk tanúi, hogy a színházi intézmények lehetőségei szűkülnek, Erdély- és Románia-szerte nagy nyomás nehezedik rájuk, a pénzük kevés, de ezzel a tendenciával szemben Csíkszeredában megszületett a saját színház iránti igény, az ezt kifejező civil kezdeményezés – s megkerestek s megtaláltak engem.
– Érezhető, hogy a városnak a saját színház léte presztízskérdés.
– Olyan hátszél ez, amely megkönnyíti a haladást. A sznobizmusnak is van felhajtó ereje, kultúra felé irányító jótékony hatása. Érdekes, hogy a kezdeményezők közül sokan Marosvásárhelyen, a Székely Színház idején voltak fiatalok. Ők a lelkükben hordozták a hitet, hogy egy település akkor méltó a város névre, ha van színháza. A Székely Színház spóraszóródásszerű hatása, íme, még ma is érvényesül.
Vállalkozásomban persze személyes mozzanatok is közbejátszottak, például az, hogy akkoriban Hunyadi Lacival dolgoztam, aki az itteni színház megteremtéséről ugyanúgy vélekedett, mint én, csakhogy ezt a véleményét alkatánál, temperamentumánál fogva nagyon dinamikusan képviselte. Érdeklődésem, színházi tapasztalatom tehát szerencsésen találkozott a helyi kezdeményezéssel. A szándék naiv megfogalmazása után hátra volt az intézményes és gazdasági keretek, a struktúra felépítése.
– Nem gondolkodtatta el, hogy a térségben viszonylag sok a színház?
– Félretettem ezzel kapcsolatos aggályaimat, ezt a lehetséges problémát nem mérlegeltem hideg fejjel, hanem azt mondtam: elég energiát és elkötelezettséget érzek magamban ehhez a kísérlethez. Azt gondoltam, hogy mindegyik színházi kezdeményezésnek van valamilyen kötődése, iránya, célja, életereje, és amelyik reálisabb, hitelesebb, az fog kifejlődni – esetleg mindegyik, hiszen ez sincs kizárva.
– Szatmártól, a Harag György Társulattól viszont el kellett szakadnia.
– Ez volt e döntés legdrámaibb következménye. Nekem nagyon fontos a hűség, eszerint próbáltam igazítani a helyzetet is, hogy ne legyen erőszakos a szakítás. Visszatekintve azt kell mondanom, hogy ez a tervem nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Az az elképzelésem, hogy a két társulat valamiféle szimbiózisban élhet, kudarcot vallott.
– Miért? Hiszen több éven át ez az együttműködés sikeresnek bizonyult.
– A kapcsolat furcsa mód nem gazdasági okok miatt romlott meg, azt még ki tudtuk találni. Mindkét színházban viszonylag kevés produkció született, ezeket azonban kicseréltük, ennek a megoldásnak megvolt a logikája, gazdasági és kulturális ésszerűsége. Mindkét közönség gazdagabb repertoárt, több élményt kapott, sok színészarcot ismerhetett meg, és leszorítottuk a produkciós költségeket. Az első évadban két helyen voltam igazgató, amiről kezdettől fogva tudni lehetett, hogy az adott pillanatban kényszerű, de hosszabb távon tarthatatlan megoldás. A következő évadban Szatmáron kiírták a pályázatot, és Lőrincz Ágnes foglalta el az igazgatói posztot, így Csíkszeredában teljes energiával végezhettem a színházigazgatás, a társulatépítés munkáját. Mint rendező persze a szatmári társulat tagja maradtam, ami számomra nagyon-nagyon fontos, hiszen amit a színházról tudok, ott tanultam, színházi reflexeim, értékrendem ott alakult ki. Ott váltam azzá, aki lettem.
– Ezt az értékrendet át lehetett hozni a Csíki Játékszínhez, vagy ilyen esetben az ember újra megszüli saját magát?
– Újra megszüli, nem feledve azt, ami ott érték volt. Az egykori szatmári színház és a Csíki Játékszín létrejötte között sok hasonlóság mutatható ki. Az 50-es években az akkor divatos hangulat, egyfajta romantikus kollektivizmus jegyében egy fiatal csapat létrehozta a szatmári színházat, amely határozottan értékorientált volt. Harag György személyisége, Csíky András habitusa, Ács Alajos bölcsessége, érzékenysége olyan felfogást teremtett, mely szerint az emberi kapcsolatok a társadalmon belül esztétikummá konvertálhatók. Ez a szemlélet, a „szatmári jelenség” az elmúlt ötven évben elég sokszor megfeneklett ott, de én a Csíki Játékszínhez is az egymás felé és a világra való nyitottságot, Harag György szellemiségét próbáltam átmenteni.
– Hogyan értékeli a szatmári társulatnak azt az ötéves eddigi munkáját, amely már nem az ön igazgatása alatt zajlott?
– Én meg akartam tartani a szakmai, szellemi kapcsolatot a Harag György Társulattal, de ezt, sajnos, múlt időben kell mondanom, mert épp most következett be a szakítás köztem és a társulat közt. Amikor tehát véleményt mondok, e konfliktustól egyelőre nem tudok elvonatkoztatni.
– Mi váltotta ki ezt a nézeteltérést?
– Időben-térben szélesebb területet érintő tényezők sűrűsödtek össze egyetlen pillanatba. A véleménykülönbség a szatmáriak március 15-i műsora kapcsán fogalmazódott meg. A társulat az egyik színész ötletéből kiindulva zömmel Döbrentei Kornél verseiből állította össze ünnepi műsorát, amit – néhány héttel a szerző antiszemita megnyilvánulásai után – erkölcstelennek tartottam. Költeményeit a nemzeti ünnepen s a Harag György Társulat nevében megszólaltatni, véleményem szerint, ízléstelenség. Ez Harag szellemiségével, március 15-e hangulatával és a társulat hagyományaival összeférhetetlen.
Szembesülnöm kellett azzal, hogy Szatmáron már nem vagyok abban a helyzetben, hogy véleményemnek súlya legyen. Ekkor vettem észre, hogy mennyire széthullott, talajvesztett a társulat. Vitánk nem volt jóízű, s mivel a műsort bemutatták, kénytelen voltam szakítani a szatmári színházzal. Döntésemet nem tekintem végérvényesnek, mert remélem, hogy idővel olyan értékminimum szilárdul meg ott is, amely közmegegyezéses alapot teremthet a további közös munkára.
– Az általános rendezőhiány és az ön eltávolodása hogyan érinti a szatmári színházat?
– A beszélő viszonyt nem függesztettem fel, csak azt gondolom, hogy bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen a határozott állásfoglalás. Abban bizakodom, hogy az egyértelmű fogalmazással többet segítek az ott zajló folyamatok egészséges irányba terelődésében, mint ha szemet hunyok. A kompromisszum ez esetben a „nekünk így is jó” vidéki elslamposodás felé visz. Remélem, beindul köztünk egy tisztulási folyamat, elvégre huszonhat évad, ebből tizennégy igazgatói év múltja köt oda.

– Másképp fogalmazok: véleménye szerint Szatmáron mi határozza meg a művészi szemléletet? Milyen szempont szerint válogatják vendégrendezőiket?
– Ez esetlegesen történik. Pillanatnyi taktikai szempontok alapján, improvizálva születnek a döntések, amelyek alakulhatnak jól is, de a folyamatok így nehezen tarthatók kézben. Valamiféle rémült kapkodást és keresést, különféle hatások emberileg és művészileg megemésztetlen jelenlétét látom a társulatban. Vannak tartalékok, izgalmas, fiatal színészszemélyiségek, de az értékrendhez való kötődés megbicsaklott. Születtek vállalható produkciók, de kihívó, önmagát megmutató előadások aligha jöhetnek létre, ha ennyi a zavaró elem.
– Mi hiányzik a zavaró elemek kiküszöböléséhez?
– Azt gondolom, hogy egy színháznak olyan erős világlátással kell rendelkeznie, amely fontossá tud válni az emberek számára, és ennek ott kell feszülni az előadásokban.
– Az egyszerűség kedvéért ezt nevezzük művészszínháznak. Ennek híján a szatmári színház kommersznek nevezhető?
– E fogalommal fenntartásaim vannak.

A kommersz színház szempontja az eladhatóság, a popularitás, a bevételorientáltság, melynek minden más – a világlátási és a formai szempontok – alárendelődik. A másik oldalon pedig művészszínházról szoktunk beszélni, ami mögött világnézet, formakeresés vagy -teremtés áll. De a művészszínház is piaci törvények szerint működik. Kialakul a szakma, az alkotó és a néző belterjes kapcsolatrendszere, a fesztiválpiac, ahol terméket lehet eladni, lehetőségekhez, támogatásokhoz jutni. Ehhez az érvényesülés minden eszközét – reklámot, lobbizást – be kell vetni. Így a kommersz és művészszínház közti önkényes határok könnyen elmosódnak.
– A Csíki Játékszín a képlékeny határok melyik oldalán határozza meg magát?
– Elsődleges feladatunk a közönségbázis megteremtése volt, az elmúlt öt évben mindent ennek rendeltem alá. Nagyon erős meggyőző munka folytán az első évadban ezerhárom bérletet adtunk el. Ehhez képest idén ötezer bérletesünk van a városban, további két és félezer vidéken. Ez a többi színházéhoz képest is kiemelkedő eredmény. Idén egy nagyméretű próbatermet kamaraszínházzá alakítottunk, így színesíteni tudjuk a kínálatot, növelni a műfajok számát, hogy a közönség választhasson ízlése szerint.
Tudom, hogy a szakma e kérdésben nincs egységes állásponton, sokan úgy gondolják: a műfaji sokféleség a minőség rovására megy, egy társulat nem képes minden műfajban egyformán magas színvonalon teljesíteni, mégsem látok más utat.
– Milyen szempontok diktálják ezt az utat?
– A Csíki Játékszín kizárólag a helyi adófizetők pénzéből létezik. Nem lenne erkölcsös, hogy az egész város egy olyan színházat tartson fenn, amit csak néhány százan néznek. Nyitunk a gyerekek és a szórakoztató színház felé, a kamarateremmel elindult a műhelymunka is. Az első évadban havi öt-hat alkalommal játszottunk, most több mint húsz előadást tartunk egy hónapban.
– Számos meghívott előadás is látható a színházban. A vendégjátékok azt szolgálják, hogy bizonyos fokig könnyítsék a társulat terheit?
– Amikor e színház feladatát megfogalmaztam, fontosnak tartottam, hogy ne csak önálló társulattal rendelkező intézmény legyen, hanem befogadó színházként is működjék. A közönség, bár szereti saját társulatát, olykor kifárad, ha csak egy csapat munkáit látja. Minden évben megkeresem a partnert: a szatmári, a nagyváradi, idén a sepsiszentgyörgyi színházzal volt olyan szerződésünk, melynek keretében egy-egy produkciójukat bérletes előadásként játszhatták Csíkszeredában.
– Nem volt opció, hogy a Csíki Játékszín kizárólag befogadó színház legyen?
– Nem, mert olyan vágyból született, ami feltétlenül saját társulatot kívánt. Bennem folyamatosan működik a kultúrpolitikusi szellem, a válaszkeresés kényszere, hogy miért csinálunk színházat. Ebben a városban a Játékszínnek életminőség-megtartó ereje van, ami nagyon fontos egy hiányoktól és fájdalmaktól szabdalt társadalomban. Ez nem valami forradalmi romantika és üres frázis, hanem tény. Szatmáron, a 90-es évek elején kitaláltuk, hogy sokat kell Magyarországra járni. A jelszó az volt: járjuk a határt, hogy kopjon! Volt olyan Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei település, amelynek történetében a szatmári volt az első vendégszereplő, hivatásos társulat. Szükség volt ránk. Számomra az a kihívás, hogy egy burjánzó konfliktusokban élő társadalomban provokációmentes, békés, nyugodt terepet jelentsen a színház. A nézői visszajelzések szerint ez a célkitűzésünk sikerül, és ez önbizalomgerjesztő.
– Mégis folyamatos nehézségekkel küszködtek-küszködnek.
– Olyan épületet kaptunk, amely nem színházi célra épült, többek közt zsinórpadlása sincs. A színházteremben lévő nagyalakos mozaikot le kellett takarnunk, ettől a képzőművészek megrökönyödtek. Ennél persze a pénzügyi vitáink sokkal nehezebbek voltak. S munkánk egyik leglényegesebb része a meggyőzés: rá kellett vennünk az embereket, hogy megszeressék a színházat. Nem ringatom magam álmokba, lesznek még vitáink, és mindig tudnunk kell, hogy mikor mire kell legégetőbben a pénz. Épületünk a hatvanas években épült, a berendezés is akkori, ez az irodai bútorokon most is meglátszik, mert inkább költünk produkciókra és a játékhelyekre.
– Miként viszonyul a szakma a Csíki Játékszínhez? Milyen visszajelzéseket kapnak?
– Még csak az út elején járunk. Rengeteg a produkciónk, de nem szalagmunkában készülnek, figyelünk a társulat színvonalára. Szakaszokban haladunk, minden bemutatót elemzünk, a rendezők meghívását megbeszéljük a színészekkel, hiszen ebben a szakmában kulcsszó a párbeszéd és a nyitottság. Megvan a lehetősége annak, hogy kiugró produkció szülessék. Ez nem azért fontos, hogy bekerüljünk a szakma belső, elkereskedelmiesedő piacára, hanem hogy tükröt kapjunk. Ennek érdekében születtek már rendezvényeink, mint például 2001-ben a Kritikusok Fóruma.
– Az erdélyi színházi élet legneuralgikusabb problémája, hogy nincs, vagy alig akad irányadó, jó pedagógiai érzékkel bíró rendező. Van erre megoldás?
– Nyitunk a román színház felé. Nem telepszem rá a társulatra, évadonként egy-két előadást rendezek. Sok vendéget nem hívhatunk, de őket úgy választom ki, hogy legyen bennük társadalmi érzékenység, pedagógusi érzék, hogy a munkának hozadéka legyen, a társulat tanuljon.
– Magyarországi rendezők?
– Őket nehezebb megszólítani. Aki társulatnevelő, minőségi munkára alkalmas, azt nagyon nehéz megszerezni, megfizetni. Akit el lehet hívni, azok többsége a megúszás szintjén dolgozik, épp elfogadhatót teljesít.
Nem tudom, mi a hosszú távú megoldás. Néha nálunk is rendeznek színészek, de áttörő sikerük még nem volt. Be kell látni, hogy Erdélyben nincs rendezői utánpótlás, a műhelyek két-három ember köré csoportosulnak, ők tehát foglaltak. Kísérletezünk. Volt, akinél önkínzó munkát végeztek a színészek, s az eredmény végül is igazolta a rendezőt. Volt, akivel a további munkától elzárkózott a társulat. Gavril Pintétől a színészek saját bevallásuk szerint sokat tanultak, de például a Turandot című előadása Kisvárdán averziót váltott ki a szakmából. Most, hogy a kamaraterem lehetőséget ad a kísérletekre, a vele való újabb munka is lehetséges. Fontos, hogy eltaláljuk az arányokat, s ami stúdióba való, azt ne játsszuk nagyszínpadon. A Stílusgyakorlat hetven feletti szériáját az tette lehetővé, hogy stúdióban, közvetlen hangulatban, móka, színésztréning gyanánt játsszák. Nagyszínpadon valószínűleg fanyalgás fogadta volna.
– Érvényesnek tartja ma a közönségnevelés fogalmát?
– E fogalom mögött egy rossz örökség húzódik meg: az (ál)értelmiségi azt gondolta, hogy ideológiákat kell megfogalmaznia és előadnia a butának vélt köznépnek. Más kérdés, hogy a színház műsorpolitikája ízlésformáló, közvetetten befolyásolja a közgondolkodást is. A választási lehetőség jogát a nézőnek kell megadni, de úgy, hogy a színház minden műfajban minőségi kínálatot nyújt.