HAMLET

Hegyi Réka

A színpadon is a költészet érdekel

Beszélgetés Tompa Gábor rendező-színigazgatóval

Erdélyi Riport IV. évfolyam 21. szám, 2005-00-00

Csatlakozik-e a sétatéri társulat az Európai Színházak Uniójához? Felépül-e 2007-re a kolozsvári stúdióterem? Mitől aktuális Euripidész Médeiája? Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával Hegyi Réka beszélgetett.

Alig lehet itthon találni. Újvidékről egyenesen Szebenbe utazik rendezni. Hogyan lehet ezt megszervezni?

Nem mondhatnám, hogy nem voltam itthon, mert ebben az évadban az elmúlt évadokkal ellentétben keveset dolgoztam külföldön. Az ősszel Bukarestben dolgoztam, hetente hazajártam. Fárasztó a sok utazás, ugyanakkor szükséges is. Nemcsak rendezőként, hanem színházigazgatóként is, hiszen az elmúlt hónapokban tett utazásaim jó része vagy azért volt, hogy külső munkatársakat keressek és a következő évadra meghívjam őket, vagy pedig az Európai Színházak Uniójához való csatlakozásunk érdekében találkoztam Jack Langgal, a jelenlegi elnökkel, illetve Eli Malkával, aki ügyvezető igazgatója a szervezetnek, s nemrég eljött Kolozsvárra megnézni négy előadást.

Milyen ma a Magyar Színház külföldi megítélése? Milyenek az esélyei az uniós tagságnak?

Ez utóbbinak már története van. 1993–94-ben, amikor Strehler megnézte a Kopasz énekesnőt, tárgyaltunk a csatlakozásról. Ő támogatta, és mint elnöknek döntő szerepe lett volna, de időközben elhunyt. Az új elnökkel, Zsámbékival három ízben tárgyaltam, de valamilyen okra hivatkozva elnapolták a belépés napirendre tűzését. Aztán valamilyen gazdasági feltételhez kötötték, amely akkor teljesíthetetlennek tűnt: 200 ezer dollár lett volna a belépti díj. Ma sem tudom, mennyiben volt valós feltétel, mert valóban van egy díj, amelyet ki kell fizetni, az viszont 23.000 euró, az évi tagság pedig 13.000. Nem lehetetlen előteremteni ekkora összeget, hiszen nem több, mint egy előadás produkciós költsége. A pénzt uniós célokra használják,
vagyis művész- és előadáscserékre, színházi műhelyekre, fiatal színházi emberek, rendezők, színészek, kritikusok különböző műhelyekben való részvételére.
A jelen pillanatban úgy néz ki, hogy az év végi közgyűlésen napirendre kerül a felvétel tárgyalása. Több uniós tag – a Lljure Színház igazgatója, a düsseldorfi színház igazgatója, Silviu Purcãrete, Alexandru Darie, a Bulandra Színház igazgatója – támogatják a kolozsvári magyar színház belépését.
Az elmúlt évi közgyűlésen elhangzott, hogy ne fogadjanak be újabb tagokat az unióba, mert most húsz tagszínháza van, a közöttük levő kapcsolat pedig lehetne szorosabb és aktívabb, hiszen az unió célja a nemzetközi kooperáció. A vezetőség egy része mégis támogatja a bővítést.

Az anyagiakon kívül milyen feltételei vannak a felvételnek?

Megvizsgálják a színház műsorpolitikáját, hogy kik a támogatói, mennyire állandó a társulat, milyen minőségűek az előadások – ez a legfőbb szempont, és itt a kolozsvári színház igen jól vizsgázott. Azt is megnézik, hogy az igazgatói mandátum legalább három évig tartson még, mert előfordult már, hogy tárgyaltak egy leendő tagszínházzal, aztán a belépés küszöbén igazgatóváltás történt és az új igazgatónak nem volt szándéka sem a nemzetközi kooperáció, sem az uniós részvétel. Ez nem állna fenn a mi esetünkben, hiszen a mi munkánk állandó nemzetközi kooperációra épül.

Mennyire múlik a politikai lobbin, hogy a színház bekerüljön az unióba?

Azt gondolom, hogy a politikai lobbi talán 10-15 százalékot tesz ki, a minőség számít elsősorban, és a színház művészeti törekvései. Nagyon sok részletre kitérő dossziét kell összeállítanunk. A színpadtechnikában még komoly hiányosságaink vannak, többek között egy süllyesztő kialakítása és a stúdió felépítése, hogy egy adott pillanatban Kolozsváron is sorra kerülhessen az Európai Színházak Uniójának fesztiválja, illetve a tagszínházak bármelyik előadását képesnek kell lennünk fogadni.

Hol tart éppen a stúdió építése?

Sajnos eléggé kritikus a helyzet. Már-már nevetségessé kezd válni, hogy nyolcadik éve építjük. Ahhoz, hogy azt a raktárrészt befejezzük és a felszereléssel együtt a stúdió is elkészüljön, 45 milliárd lej kellene. Ez így nagy összegnek tűnik, de valójában nem az. A Kolozsvári Magyar Színház 2007-ben fennállásának 215. évfordulóját ünnepli, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy addig elkészül a stúdiónk, bár nagyon jó lenne.

Mennyire játszik szerepet a színházi szervezetbe való felvételben, hogy kisebbségi színházról van szó?

Gazdagítaná az unió palettáját, de ez nem elsődleges szempont. Annak idején, amikor Strehlerrel tárgyaltam, mi lettünk volna az első kisebbségi színház, azóta a barcelonai katalán színház is tag lett.

Visszatérve újvidéki Médeia-rendezéséhez: tudtommal most először rendez görög tragédiát.

Izgalmas volt az újvidéki kísérlet, több szempontból is: először rendezek görög tragédiát, és valóban kockázatos volt egy idegen társulatnál kísérletezni vele. Jelenleg Kolozsvár és Sepsiszentgyörgy mellett az Újvidéki Színház a harmadik magyar nyelvű társulat (gondolok itt a magyarországiakra is), amely alázatos és bátran vállalja a kockázatokat is. Azt az elképzelést, amellyel érkeztem, két hét műhelymunka után elvetettem, és egy szöveg nélküli változatot hoztam létre, a díszleteket is elvetettem, egész más játékteret alakítva ki, amihez hozzájárultak a társulattal elvégzett improvizációs gyakorlatok.
Az egész előadást néhány görög jajszóra építettem fel, szöveg helyett jajszavak és kiáltások vannak, plusz néhány szereplő bevezető mondatai, amelyeket egy kitalált játékmester, Kronosz mond el. Az előadás címe egyébként Médeia-körök, mert krétával megrajzolt körökben játszódik. Egy 120 nézőt befogadó kis amfiteátrumot építettünk a játéktér köré, a körökben pedig minden szereplő jelen van, első pillanattól az utolsóig, és mindenkinek megvan a korlátozott mozgástere, mert nem tud kilépni ezekből a körökből, érinteni sem tudják egymást, egyedül Kronosznak és a gyerekeknek van lehetőségük átlépni ezeket a köröket. Az érintés maga a halál. De nem akarok elárulni mindent, mert látható lesz a szebeni fesztiválon és remélhetőleg a Harag György-napokon, Kolozsváron is.
A Médeia olyan kísérlet volt, amely akár kudarccal is végződhetett volna, de engem a siker vagy a bukás egyre kevésbé érdekel, inkább ezek a kockázatvállalások, ahol az a fontos, hogy mennyire tiszta lelkiismerettel dolgoztunk, hogyan tettük fel azokat a fontos kérdéseket, melyek életben tartanak.

Ebben az évadban Mihai Mãniuţiu is megrendezte ezt a darabot Sepsiszentgyörgyön. Miért választja két egymástól független alkotó ugyanazt a darabot? Van valami összefüggés a jelen feszültsége, kihívása és az Euripidész-mű között?

Ez a jelenkor erénye. A remekművek esetében a klasszikus energiák azok, amelyek bizonyos korhangulatra, a világ bizonyos állapotaira rímelnek, rezonálnak, és ezeket különböző szemszögekből, de mégis ugyanazon indíttatásból veszi elő több rendező is.
A Médeia azért fantasztikus ebben az apokaliptikus és erkölcsi válsággal küszködő korban, mert a szélsőséges emberi érzelmek tragédiája. Egyazon emberben megtalálhatók ugyanazok a szélsőséges érzelmek – kérdés, hogyan tudunk uralkodni rajtuk. Ma nagyon fontos dolog, hogy az ember szembenézzen a maga természetével, és megpróbálja valamilyen módon kezelni. Úgy érzem, veszélyeztetett világban élünk, ahol az emberi indulatok, az emberi erkölcs mélypontra süllyedése, az értékek devalválódása, összezavarása, a hitetlenség, az individualizmus, az önzés a világot a pusztulás szélére juttatta.
Másrészt ugyanennek függvényeként a Médeia az idegenség drámája is, és ez nemcsak azt jelenti, hogy valaki Kolkhiszból eljön Korinthoszba, és ott idegenként nem tud beilleszkedni, hanem azt is, hogy idegenek vagyunk mindannyian ebben a világban. Ez az idegenség, amit mindannyian átélünk különböző helyzetekben és különböző vonatkozásokban, erőteljesen hat, szólal meg színpadon. Az is érdekelt, van-e kollektív bűnösség, ami nem mindig őrződik kollektív bűntudatban vagy bűnhődésben. Próbáltam hangsúlyozni az előadásban, hogy akik folyamatosan jelen vannak és részt vesznek a cselekményben, éppúgy felelősek a gyermekgyilkosságért, mint aki elkövette, mert nem tesznek semmit ellene. Ilyen szempontból hangsúlyozottan fontos volt számomra a korinthoszi nők kara, a „közvélemény”, amely manipulálja a valóságot, amely csámcsog a tragédiákon, akár a média. Ezért van az, hogy a tragédiák manapság, ebben a szemtelen korban nem többek egy újsághírnél, képernyőre tálalt szenzációnál.

Görög tragédiát már rendezett. Mikor fog opera-előadást rendezni?

2007-ben, a British National Operában, Londonban a Dido és Aeneast.

És gyerekelőadást?

Egyelőre gyerekvers-köteten dolgozom. Nagyon szeretem a jó gyerekelőadásokat, és nagyon fontosnak tartom, hogy a színházban is folyamatosan műsorra tűzzünk ilyeneket. Talán egyszer, a Bab Berci, a Leánder és Lenszirom, a Kék csodatorta alkotta sorozat folytatásaként megrendezem A kétbalkezes varázslót, Békés Pál darabját. Nem tudom, mikor kerül erre sor, de remélem, mielőtt még a gyerekeim felnőnek, alkalmam lesz ilyen munkára is.

Vígjátékot mikor rendez legközelebb? Az elmúlt években nem nagyon rendezett klasszikus vígjátékot, csak tragédiát, drámát és abszurd színművet.

A Jacques vagy a behódolás című előadásom groteszk komédia tulajdonképpen. Ionesco, Beckett egyaránt tele van humorral. A Godot-ra várva, A játszma vége is tele van bohóctréfákkal és túlélési játékokkal. Persze egyértelműen egyiket sem lehet vígjátéknak nevezni, ilyen értelemben könnyed vígjátékot rég nem rendeztem. De a következő évadban egy vígjátékot biztosan rendezek, Caragialétól Az elveszett levelet.

Ön színházi alkotóként vizuális alkat. Ha megragadja valami, ha rögzíteni szeretne egy pillanatot, vagy meg szeretne fogalmazni egy gondolatot, mi az, ami versbe kívánkozik, és mi az az élmény, amelyet érlel, gazdagít magában, hogy színházi előadásban jelenjen meg?

Különböző anyagokról van szó. Az a kép, amelyet a nyelv fogalmaz meg, elsősorban a nyelvben él. A kép minden nézőben megjelenik, de a költőben inkább nyelvként jelenik meg, meg tudja fogalmazni. Ez nem ugyanaz, mint a színház, ahol a képi világ vagy a tárgyi világ megfogható, meghatározott. Az irodalomban meghatározatlan. Ami a két dolgot rokonítja, az a zeneiség is, meg a formai fegyelem. Nehéz megfogalmazni, de a színpadon is a költészet érdekel, a vizuális költészet, a cselekvések, helyzetek költészete. Engem igazából az ragad meg egy előadásban, ha kicsit elrugaszkodik a valóságtól, és nem próbálja az életet imitálni. A teremtett valóság sokkal sűrűbb, esszencializáltabb forma, mint maga az élet. Az élettel úgyse tudunk konkurálni, de a színház olyan hatással lehet az emberre, mint a kábítószer. Csak sokkal egészségesebb.