HAMLET

Hegyi Réka

Színház a hamusivatagban

Kontextus.hu, 2006-02-00

Tompa Gábor különös vonzódással újra meg újra leveszi a polcról az abszurd drámairodalom klasszikusait. Elég gyakran ugyanazt a Ionesco- vagy Beckett-darabot viszi színre – más-más társulatnál, sokszor más-már nyelven, de megközelítőleg azonos módon.

Mondhatnánk, hogy kitaposott ösvényen jár, amikor a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznál ismét a Godot-ra várva rendezésére vállalkozik, miután Írországban, Kanadában, Németországban, Szolnokon és Budapesten is az ő elképzelése szerint mutatták be a darabot. Minden bizonnyal egyik kedvenc műve az abszurd irodalom eme klasszikusa, és valószínűleg mindegyik közönség talált kedvére valót a Tompa-vezényelte játékban (kritikák tanúskodnak róla). Az erdélyi bemutatót megelőző munkák, bár több év és több kilométer választja el őket egymástól, sok pontban megegyeznek. A főszerepeket játszó színészek például minden esetben fiatalabbak, mint Beckett-nél, ettől megváltoznak a darabbeli hangsúlyok, hiszen nem mindegy, hogy egykor jobb világot látott öreg csavargók filozofálnak valahol az országút szélén, vagy erejük teljében levő, nincstelen értelmiségiek szorultak a város, pontosabban a társadalom perifériájára.

Kik ők? Tompa Gábor több nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy bohócok. Az előadás összes szereplője clown, keménykalapjuk nem a letűnt polgári világot idézi, hanem a némafilmeket és Charley Chaplint. A keménykalap két idei kolozsvári Tompa-bemutató, a Tanítványok és Az elveszett levél látványvilágában is fontos szerepet játszik, és a kapcsolat nem véletlen: a Tanítványok szövegébe a szerző, Visky András egy egész jelenetet emel be (kissé „testre szabva”) a Beckett-darabból, Caragiale majdnem másfél évszázados komédiáját pedig az abszurd irodalom szűrőjén passzírozza át a rendező. A konkrét, látványban megfogalmazott összefüggések mellett bizonyára Tompa számára itt és most fontos a százarcú okos bohóc, színháza ezért tér újra meg újra vissza a keménykalapos figurákhoz.

A fiú, aki a színen heverő, szemétre vetett televízióból szólítja meg a várakozókat szintén közös eleme mindegyik Tompa rendezte Godot...-nak. A meglepetés erejével hat, hogy a rozoga, poros készülék működik egyáltalán, és a jelenet ugyanúgy több értelmezési lehetőséget kínál, mint a megsokszorozott Van Gogh-féle lábbelik vagy a keménykalapok. Mondhatnánk: az információk a tévécsatornákból árasztanak el, de lehetnek hitelesek és félreérthetőek is. A reményvesztést, a „világ vége”-hangulatot is sugallhatja, hogy a jövő, a fiatalság már csak dobozba zárt remény vagy mesterségesen irányított ábránd. A kisebb-nagyobb, hamuval, szürke porral borított lábbeli-kupacok is sivár tájat körvonalaznak, mellyel éles ellentétben áll a háttérben felragyogó fényes bolygó – talán a telehold (tervező: Both András).

A sepsiszentgyörgyi előadásban Tompa kipróbált egy újítást is: a tróger szerepét egy színésznőre (Péter Hilda) bízta. Természetesen ez a változtatás is hangsúlyeltolódásokat okoz, és egyedi humor forrásává válik – például akkor, amikor a főszereplők megállapítják Luckyról, hogy nőies. Péter Hilda meglepő, groteszk trógert játszik, akinek fehérre meszelt arca, fehér haja, kissé görnyedt, szikár teste merész ellentéte a Pozzó-figurának (Nemes Levente), aki őszül, kopaszodik, de pirospozsgás arca és kedélyessége eltávolítja a többiektől. A második részben esetlenül, vakon tér vissza a csenevész fácskához, de még a földön heverve, tehetetlenül is más, jobb világot képvisel.

A szerzőt egyszer megkérdezték, hogyan is kell játszani darabját: gyorsan, pontosan és jól – hangzott a válasz. A sepsiszentgyörgyi társulat színészei kitűnően tudják követni ezt az utasítást: botlás nélkül, szépen bontják ki a szöveg többértelműségét. A rendezővel közösen Kolozsvári Grandpierre Emil fordítását is csiszolták. Például a „Próbálj járni!” mondat helyett az előadásban a sokkal pontosabb és a gyakran idézett bibliai szöveghez sokkal közelebb álló „Kelj fel, és járj!” hangzik el. Nem mulasztják el zengzetesen kimondani a szitkok szitkát sem, ami kimaradt a magyar fordításból: amikor Didi és Gogo unalmában lehordja egymást, a legsúlyosabb sértésnek a „Krrritikus!” számít.

A sepsiszentgyörgyi előadás legnagyobb erénye Pálffy Tibor (Estragon) és Váta Lóránd (Vladimir) alakítása. A két különböző alkatú művész az utóbbi tizen-egynéhány évadban gyakran kapott lehetőséget arra, hogy színészpárossá érjen. Az egyéni adottságok sem halványulnak el a közös játék öröme mellett: Váta ezúttal érzékenyebb, árnyalat-gazdag, naiv figurát hoz, míg Pálffy a tapasztaltabb, éppen ezért cinikus hitetlent játssza.

A jelen esetben a kuriózum erejével is ható darab, melyet erdélyi társulatok még nem tűztek műsorra (ha csak nem számítjuk Beckett-bemutatónak a néhány évvel ezelőtti Figura Stúdiós táncelőadást), a színészi alakítások és az együttes-játék, a sok jelentést hordozó színpadkép, a szövegből kihámozott humor – mindezek frissé, ropogóssá varázsolják az abszurd irodalom ötven éves remekét.

Godot-ra várva