HAMLET

Hegyi Réka

Feketeszemű rózsák

Erdélyi Riport IV. évfolyam 24. szám, 2005-00-00

Izgalmas cím. Rejtély, varázs, amit az előadás nem vált be. A néző nem hibás, az előadás körül keltett várakozás a színház (és részben a média) hibája: a beharangozókból kiderül, hogy a cigányok kultúrájának, történeteinek újramesélését láthatjuk, nem is akárhogyan, hanem az Othello és a Vérnász által szolgáltatott keretben. A műsorfüzetben Alan Lyddiard angliai rendező „rátesz még egy lapáttal”: rólunk is szól: egy társulatról; Romániában élő magyarok egy csoportjától; a bővülő Európáról; egy angolról, aki otthont keres egy idegen országban… Van benne politika, érzelem, sok zene, tánc. És legfőképpen nagyon sok történet. Ez lenne a Kolozsváron bemutatott Feketeszemű rózsák…

Cselekményváz, Shakespeare vagy Lorca műveit idéző – nincs. Van két-három szereplő, akinek mesélhető története bontakozik ki a színpadon: a menyasszony és apja (Nagy Eszter f. h. és Salat Lehel), a vőlegény (Dimény Áron) és részben az a szereplő, akit a majdnem 90 éves Senkálszky Endrének talált ki a forgatókönyv két szerzője, a rendező és Kelemen Kinga dramaturg. Szegény öregnek anynyi szerepe van, hogy egy székkel a vállán bóklászik a színpadon, egyetlen játékba sem kapcsolódik be, időnként megkérdi, hány óra, soha nem kap választ, aztán egyszer ő is elkezd mesélni. Története nem érdekesebb vagy nem fontosabb, mint bármely másik, a társaság csendben végighallgatja, és nem érthető, hogy egy abszurd színdarabba illő figurát miért kellett behozni ebbe az előadásba, ha nem ellenpontoz és nem is erősít fel semmit.

Az előadás képlete: sok, egymással össze nem függő történet, melynek a menyaszszony-vőlegény szálhoz sincs köze; sok kitalált mozgás és tánc – szépen megkomponálta Tamara McLorg, és nem is zavarna, hogy nem hasonlít a roma táncokhoz, ha a színészek nem lihegnének utána; sok zene – Iosif Herţea az egyetlen az alkotócsapatból, aki úgy tudott motívumokat elegyíteni, hogy korszerű színpadi muzsikájában a cigány kultúra legfőbb vonása bontakozzék ki: hányattatásai során ez a nép minden európai kultúrát megismert és saját ízlése szerint konzervált. A képlethez a kitűnő tervező, Carmencita Brojboiu munkája is hozzátartozik: díszlete egyszerű és funkcionális, de jelmezei, bármennyire szépek is, fényükkel nagyon elütnek attól, amit a vándorcigányokhoz szoktunk társítani – és ez sem ad plusz töltetet az előadásnak.

Nagyon hiányzik egy keret, amely értelmet adna a színészek által elmesélt történeteknek és összetartaná azt. A cigánymesék önmagukban érdekesek és értékesek, de az előadásmódjuk különbözik: van, aki magára tudja vonni a figyelmet, amikor szólószámként előadja a rá bízott legendát, de a legtöbb színész unalmas mesélő. Nagyszerűek viszont azok a pillanatok, amikor énekelnek (Panek Kati és Laczkó Vass Róbert tűnik ki közülük).

A színészeknek nincs teremtett figurájuk, az előadásból kirajzolódó karakterük. A szerzők megnevezik a szerepeket (boldogtalan férj, hűtlen feleség stb.), de a rendezés nem komponál játékot köréjük: csak abból tudjuk meg, kit képviselnek a közösségen belül, amit történetükben elmesélnek. Évad végén ráadásul általános fáradtság telepszik a társulatokra, a színészek igyekezete is hiábavaló: nem tudják jelenlétükkel, energiájukkal öszszeállítani a széteső részeket. Nem tudnak színházat, előadást teremteni, csupán történeteket mesélni. Ez is valami.

Feketeszemű rózsák