HAMLET

Hegyi Réka

Mi ronthat el egy ünnepet?

A 90 éves Senkálszky Endre köszöntése

KonTextus.hu, 2004-10-00

Senkálszky Endre érdemes művész egyik legidősebb aktív színművészünk: 90 évesen is turnézik a kolozsvári társulattal (a Jacques vagy a behódolás című Ionesco-darabban Jacques Nagypapát alakítja). Lehet őt szeretni vagy unni, lehet vitatkozni alakításai értékéről, de egy biztos: remek szellemi és fizikai erőben van még mindig, és játszik, mert játszani akar, és mert újabb és újabb szerepeket bíznak rá. Már az 1989 tavaszán bemutatott Buszmegálló (Kao Hszin Csien _ darabja) kapcsán többen kiemelték: milyen nagyszerű, hogy a kolozsvári társulat legidősebb és legfiatalabb tagja együtt játszik. Ugyanez elhangzott minden egyes bemutató kapcsán, amelyben azóta fellépett.

Játékkedvéért tiszteletet érdemel. És tisztelni érdemes őt azért is, amit tud. "Két lábon járó lexikon" – mondják róla az irodalmi titkárságon. Bármilyen felmerülő színháztörténeti kérdésre tudja a választ, emlékszik 50-60 évvel ezelőtti kollégái arcára és nevére, sőt, a mai napig elkéri és megőrzi gyűjteményében az előadások szereposztását és készségesen segít bárkinek, ha eligazításra van szüksége.

Születésnapjának megünneplésére összefogott a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Kolozsvár Társaság, így méltán lehetett remélni, hogy A színház fanatikusa címmel meghirdetett köszöntés igazi ünnep lesz. Nagy kérdés, hogy kinek mit jelent az „igazi” ünnep: van, aki beéri a vasalt inggel és a húslevessel, de másnak valami plusz is kell. Napsütés, emelkedett hangulatot teremtő zene vagy csak egy meleg, barátságos összejövetel, ahol közvetlen pohárköszöntők hangzanak el. Egy közösségről nagyon sokat elárul az, ahogyan ünnepel, hogy miként tiszteleg értékes művészei előtt.

A három felvonásos rendezvény nagy erénye volt, hogy aránylag rövidre, másfél órásra szabták. Az első, meglepetésnek szánt részben Hamlet nagymonológjának töredékeire ment fel a függöny, a színpadon kifeszített vetítővásznon pedig megjelent Senkálszky Endre III. Richárd szerepében, egy 1949-es felvételről. A képsor folytatódott, egy-egy nagy alakítás pillanatai jelentek meg – retusálás nélkül, de tisztességesen feliratozva címmel, évszámmal. Közben felvételről szóltak a vetítéshez kapcsolódó monológok, mai hangokon. A Babes-Bolyai Tudományegyetem színisei valamint a kolozsvári társulat fiatal színészei Senkálszky Endre egykori szerepeit, jelmezeit öltötték magukra, bohócarcot sminkeltek magukra, és így gyülekeztek a színpadon. Senki sem figyelt rájuk, hiszen a vetítés miatt sötét volt a teremben. Pár rövid, de gyenge minőségű videofelvétel bejátszása következett, végül a tarka jelmezes bohócok felkísérték a színpadra Senkálszky Endrét, az ünnepeltet.

Eddig a pillanatig talán rendben is lett volna minden. Sajnos a „lényeg” még hátravolt: a vetítővászon mögül előkerült a Kolozsvári Állami Magyar Színház majd’ minden alkalmazottja, egyen-rózsát szorongatva. Olyan hangos indulóra adták át a virágokat az ünnepeltnek, hogy a közönség spontán tapsa nem is hallatszott, illetve teljesen elhalt, mire a sor véget ért. Még ekkor sem lett volna késő abbahagyni a műsort, ugyanis ami következett, az már visszatetsző volt. Felolvastak néhány üdvözlőlevelet, melyekkel az egyetlen baj az volt, hogy nem maradtak meg az egyszerű jókívánságoknál, hanem nagyon nagyot, nagyon szépet szerettek volna közölni, de sajnos beleragadtak a közhelyes szófordulatokba.

Dr. Hiller István levelét Kézdi Imola UNITER-díjas színésznő olvasta fel, aki annyira izgult, hogy levegőt sem tudott venni rendesen, hangja remegett, az üzenetből pedig nagyon kevés „jött át” lámpaláza miatt. Horányi László rendező a Magyar Játékszíni Társaság és az összmagyar színjátszás nevében köszöntette Senkálszkyt, de ő is belezavarodott anekdotáiba, és mikor már nem tudta másként kivágni magát, A tűz csiholójából és a Hegedűs a háztetőnből mondott fel hosszú passzusokat.

Két rövidebb köszöntő után (Magyar Színházi Társaság nevében Vajda Márta által írt üzenetét Horányi László, az UNITER román szövegét M. Kántor Melinda olvasta fel) feloldozás volt Visky András író, költő, dramaturg pár mondatos szösszenete, mellyel a Kolozsvár Társaság tiszteletbeli tagságát, egyúttal a Szellemi Kolozsvár Díszpolgára titulust adományozta az ünnepeltnek. A sor Tompa Gábor igazgató levelével ért véget – ebből megtudhattuk, mennyire sajnálja, hogy nem lehet ott, de Bukarestben próbál. Nagyon kínos pillanat volt, amikor a műsor vezetője, Keresztes Attila felolvasta a levélből azt a részt is, ami körülbelül így hangzik: „Megkérem kedves barátunkat, Keresztes Attilát, a színház aligazgatóját, hogy olvassa fel 75. születésnapodra írt köszöntőmet”. És lőn: akik még nem hallották 15 évvel ezelőtt, és azóta nem is olvasták (pl. az 1995-ben megjelent Tompa-kötetben), most meghallgathatták a Senkálszky Endre példája című írást.

Mit tett a laudációk ideje alatt az ünnepelt? Ha éppen nem kérték meg, hogy foglaljon helyet (nem volt jellemző), udvariasan állva hallgatta végig a szövegeket, végül ő is elmondhatta credóját, több éve érlelt művészi hitvallását. Senkálszky hisz "a szó éltető erejében", és vallja: "a színház nem kellemes időtöltés, hanem fájdalmas keresés, a rend, a világosság, és az igazság keresése". Az ünnep harmadik, talán legrövidebb részében Kötő József és Kántor Lajos oldottabb hangulatban beszélgettek Senkálszkyval A színház fanatikusa című, frissen megjelent életregényéről. Az est viszont itt sem ért véget, hiszen egy óra elteltével Senkálszky Endre még mindig a kötetet dedikálta, és több ember várta, hogy rájuk is sor kerüljön. Közben a tiszteletére rendelt tortán puhult a hab és melegedett a koccintáshoz előkészített pezsgő...

Nem tudhatjuk, ki hogyan szeretett volna ünnepelni Senkálszky Endre születésnapján. Lehet, hogy a rendezvényen voltak elégedett rajongók is – például az a korosodó hölgy, aki az utolsó pillanatban, akár egy rockkoncerten a fiatalok, felkapaszkodott a színpadra, és virágcsokrot adott át a művész úrnak. Még kedvesebb lett volna a jelenet, ha nem kér szót, mert kiderült, ő is csak szerepelni szeretett volna. Általánosíthatunk: ez történt minden kedvesnek, ünnepinek szánt pillanattal, valahol elcsúszott a jó szándék, és feszélyezett, kínos vagy éppen nevetséges helyzetbe hozta a szereplőket.

A cikk a KonTextus.hu oldalán