HAMLET

Hegyi Réka

Határok, átlépések, metamorfózisok

Kontextus.hu, 2005-02-11

David Zinder izraeli rendező harmadszor dolgozik a kolozsvári társulattal. Első munkája a Fehér tűz, fekete tűz címmel bemutatott Ansky-darab volt, a Dibuk (Dybbuk – hogy a társulat kiadványain szerepelő helyesírást kövessük). A zsidó hitvilágot idéző darab és Zinder legújabb munkája, az Euripidész Bakkhánsnők című tragédiájából szerkesztett, egyedi színpadi változat sok közös vonást mutat: ilyenek a szimultán jelenetezési technika, a nézőt több csatornán egyszerre érő vizuális és auditív élmény, valamint a lineáris történetmesélést felszámoló, a tér különböző pontjain zajló események. Második kolozsvári rendezése, a tavalyi Tom Stoppard-egyfelvonásosokból összeállított Bulldog hadnagy Magritte nyomán című előadás némileg elüt a fent említettektől: hagyományos struktúrát követ, témája sem archaikus történetek újramesélése vagy értelmezése, ugyanakkor a könnyedre hangolt kortárs darabokban a színészi játék intenzitása is alul marad a két említett, rokonítható produkcióhoz képest. A Dybbukban és a Bakkhánsnőkben az izraeli vendégrendező az Image Work nevű, Michael Csehov által kidolgozott, de tájainkon kevésbé ismert színészvezetési módszert alkalmazta. Ebben a test és a képzelőerő kapcsolatára épül a színészi alkotómunka: minden mozgás egy központi energiaforrásból indul, melynek képszerű, plasztikus tulajdonságai vannak. Akár egy kék, kemény kocka vagy egy éles üvegszilánk tulajdonságai is meghatározhatják a mozdulat jellegét. Később a képzelőerő segítségével létrehozott mozdulathoz hang, majd szó, és végül a színész összpontosítása, energiája, ritmusa társul. A játszó estéről estére a kép felidézésével a mozdulatot és a hangokat is ugyanolyan intenzitással újra tudja játszani. (A módszer leírásához Kézdi Imola és Hatházi András színészek korábbi interjúit használtuk fel.)

Idősíkok egymásra vetítésével, szerepek összevonásával és Euripidész művében nem létező, új figurák színpadi megteremtésével a Bakkhánsnők rendezője és dramaturgja (Kelemen Kinga) gyakorlatilag új, csak erre az előadásra érvényes szöveget hoz létre. A harmadik nagy, mai szemmel talán legmodernebb ókori drámaköltőnél, akárcsak kora hitvilágában, a dionüszoszi extázis az emberi lét túllépése, de Euripidésznél ez nem a teljes felszabadultság fölfedezése, az ösztönösség megtapasztalása, hanem a bakkhánsnőkre, Théba asszonyaira bocsátott őrületet jelent. Kegyetlen, bosszúálló isten szerepel a darabban, akinek semmi köze a derűs „élj a pillanatnak” életfilozófiához: a Kar szövegéből kimarad a Kadmosz – Teirésziász – Pentheusz jelenet után következő dal, melyben erről szólnak Dionüszosz követői. Sinkó Ferenc (Dionüszosz) alakításában talán leghangsúlyosabb az utolsó jelenet, mikor morcosan visszavonul kényelmes, fényűző vackába, a színen maradó, gyászoló szereplőkkel durcásan közölve, hogy bosszúja jogos volt, nem tisztelték, nem ismerték el hatalmát, ezért isten-atyja, Zeusz jóváhagyásával pusztított ennyire kegyetlenül. Bár az előadás igen kevés eleme egyértelműsíti a rendező azon, a helyi sajtóban a bemutató előtt megjelent kijelentését, miszerint Euripidész alkotásában a vallási fanatizmust is megtalálta, Dionüszosza ehhez a szélsőséges megnyilvánuláshoz hasonló megszállottságot bocsát a bakkhánsnőkre és vezetőjükre, Agauéra, Pentheusz anyjára.

A tragédia főszereplője nem lehet a megbántott, szenvedélyes isten. Ő irányítja a szálakat – Miriam Guretzky díszlettervező nem véletlenül alakít ki számára a szűk, téglalap alakú térben egy királyi páholyt, körülbelül embermagasságban, a nézők feje fölött. Innen száll földre, hogy leszámoljon azokkal, akik nem hisznek benne. De nem ő a tragikus hős. Nem is Théba királya, Pentheusz, aki ellen hadjáratát indítja, és leghevesebben is vele vitatkozik, és őt tépeti szét saját szülőanyjával, illetve az utóbbi nővéreivel. De pusztulása nem avatja hőssé a kicsinyes zsarnokot, és méltó ellenfele sem lehet a földre szállt istennek, legalábbis Kolozsváron nem. Sajnálatos módon a szerepet játszó fiatal színész, Buzási András artikulációs hiányosságokkal küzd, túl hangosan beszél: érezni ugyan az indulatot és a szerepbe fektetett energiát, de érthetetlen, amit mond. Figurájáról sokkal többet árul el közvetlen környezete, a királyi palota világa. Agaué és Kadmosz, anyja és nagyapja más értékrendet képviselnek, mert hisznek a félisten hatalmában, világos színű jelmezeik is azt sugallják, hogy közelebb állnak a bakkhánsnők karához, mint Pentheusz szürke udvarához. A király hosszú kabátot visel, tanácsosa pedig Mao-öltönyt, tisztjei derékban megkötött fekete kabátot és berettet, amely katonás külsőt kölcsönöz nekik. A királyi udvar jelmezeit valamiféle kommunista utánérzés lengi körül, de minimum rendőrállamba képzelhetjük a cselekményt.

A palota alkalmazottai egytől egyig nők, férfias nők vagy nőies férfiak, az előadás egyik leglényegesebb motívumához, a nemek viszonylagosságához igazodva. Pentheusz tanácsosa (Vindis Andrea) kitalált szereplő, némán igyekszik beleszólni a király és Kadmosz vitájába, kevés szövegét a Kartól vette át: egyedül maradva a színen, kezdi legombolni merev öltönyét – a kulcsfontosságú jelenetben végig kétséges, hogy egy férfi fedezi fel elfojtott vágyait, vagy az elfojtott nőiesség szabadul-e fel. Az isten ki is használja ezt a labilitást, a tanácsosra aggatja jelmezeit, és szócsőnek használja Pentheusz meggyőzésekor (a szó szoros értelmében animálja, mozgatja).

Dionüszosz az ókori ábrázolásokon bizonytalan nemű, a női és férfiszépséget egyesíti és testesíti meg, a gúnyolódó Pentheusz fatalónak is nevezi Euripidész darabjában fehér bőre, tetszetős teste és arcába hulló göndör fürtjei miatt. Zinder Dionüszosza színész: szerepet játszva jelenik meg, ál-személyiséget ölt magára. Idegen – hangzik el róla többször: bőrszíne, jelmeze, kézmozgása sokkal közelebb hozza az indiai istenábrázolásokhoz mint a klasszikus görög művészetben megjelenő figurához (a hasonlat talán nem is véletlen, Shiva isten nemi identitása is bizonytalan). Dionüszosz az előadás végén, amikor visszavonul fényűző kuckójába folytatni délutáni szunyókálását, egy teátrális gesztussal le is leplezi magát: leveszi hosszú, rasztás (nem göndör!) parókáját, alatta láthatóvá válik a színész haját leszorító pánt és a kis csatok, melyekkel fejdíszét erősítették rá.

A nemi hovatartozást bizonytalanná teszi az is, hogy a bakkhánsők között férfi is van (Lackó Vass Róbert), de Pentheusz tanácsosát és gorilláit is viszontlátjuk a karban, sőt, az isteni hipnózis hatására a király is női ruhát ölt, hogy meglesse a tomboló menádokat. Talán az előadás egyik kulcsmondata Dionüszosz Pentheuszhoz intézett figyelmeztetése: „Nem tudod mit beszélsz, nem tudod mit cselekszel és nem tudod ki vagy, és ezt be is fogom bizonyítani neked.” Úgy tűnik, hogy ezeket a szavakat Kadmosz (Orbán Attila) és az öreg jós, Theirésziász (Senkálszky Endre) már hallotta réges-régen: előrehaladott koruk nem teszi lehetővé, hogy a bakkhánsnők pörgésébe kapcsolódjanak, de ereje miatt félik az istent, ezért inkább dicsőítik, mintsem, hogy pórul járjanak. Fontos eleme az előadásnak Lászlóffy Zsolt zenéje is. Az ütős hangszerek, dobok, tamburinok ritmusa, a fuvola dallama halkan szól a háttérben, csak a kar őrjöngésének erősödő ritmusához igazodva hangosodik, illetve a karból kiváló hírnökök kétségbeesett beszámolóját kíséri zihálva.

Az előadásban egyetlen szereplőnek van esélye, hogy tragikus hősként jelenjen meg: az önkívületben elkövetett tettére ráébredő Agauénak, aki kezében tartja széttépett fia fejét. Ő, a gyászoló anya az előadás központi figurája. Csutak Rékának talán még nem is volt ilyen fontos szerepe, mióta a kolozsvári társulatnál van, és úgy tűnik, az izraeli vendégrendező munkamódszerével létrejövő, nagyon koncentrált, hatásos alakításokhoz vannak adottságai (a Dybbukban Fradét játszotta, aki megszállott unokahúga hátborzongató sikolyát visszhangozza, ezzel mintegy magára vállalja a szenvedés egy részét). Agauéja az előadás teljes időtartama alatt a színen van, de már az első pillanatban világos, hogy szenvedése őrületbe kergette. Az események rituális újra-játszása és a kínok ismételt elszenvedése nem vezet megváltáshoz, mint a keresztény hitben. Nincs feltámadás sem, Pentheusz halott marad, a gyászoló Agaué lényébe pusztán a Piéta szenvedése van beleégetve.

Zinder megsokszorozza az anyát: a gyászoló mellett még négy Agaué szerepel az előadásban, akik az újra lejátszott események jelen idejében cselekszenek. Agaué hasadt tudatából más-más arccal felidézett alteregók, egyként teszik, azt, amint felidéz transzállapotában a gyászoló. Különös kapcsolatban állnak Dionüszosszal: ők is manipulálnak, őrületük erejével a bakkhánsnőket vezetik, a kezükben tartott fejekkel pedig báboznak (mint az isten Pentheusz tanácsosával). A bábjátszáshoz az előadás más elemekkel is kapcsolódik. A szimbólumokban, utalásokban, sugallatokban gazdag mozgás-tánc (Vava Ştefănescu koreográfiája) folyamán különös erővel vonzza a tekintetet egy fehér, gumírozott gyapot zsákba bújtatott alak (Kántor Melinda). Philippe Genty előadásaiban hasonló figurák szellemeket, kísérteteket jelenítettek meg. A Bakkhánsnőkben a táncos anyag-animációja Dionüszosz földre szállt szelleme, még magzat-állapotban. Nemtelen, pontosabban kétnemű: a színésznő mellei néha kidomborodnak a rugalmas anyagból, máskor az ágyékára erősített férfi nemi szerv válik láthatóvá. Ebben a zsákban alakul át Pentheusz is. Szintén bábos előadásban, a Kolozsvári Puck Bábszínház Szegény Dzsoni és Árnika című előadásában alkalmaztak olyan gumipántból szőtt sűrű hálót, amilyen a Bakkhánsnők színpadterének egyik oldalát képezi. Ebbe szempillantás alatt belesüppednek Agaué hasonmásai, a bakkhánsnők, de a király is innen leskelődik. A téglalap alakú színpad szemben levő oldalán négy eltolható kirakatrekeszben, próbabábokként maszkos férfialakok jelennek meg: bika, kígyó, lángoló fejű oroszlán (maszkok: Venczel Attila), Dionüszosz mitológiai attribútumai. A negyedik rekeszben egy hintázó kisfiú (Mányoki Bence) látható, aki egy kislánnyal együtt kíséri a gyászoló Kadmoszt, illetve Agauét. A gyerekek a kar táncában is részt vesznek, bár szemmel láthatóan nem értik, s nem élik meg azt, amit az extázisba ragadtatott felnőttek. Torokszorító, ahogy az előadás végén, a tragédia beteljesedése után ők ugyanolyan ártatlanul téblábolnak ott a színen…
(A cikk a KonTextus.hu oldalán)

Bakkhánsnők

kapcsolódó írások

Modern bakkhanália