HAMLET

Hegyi Réka

A síneken túl

A Hét, 2003-11-13

Aki figyelemmel követi a sajtóban több mint egy éve napirenden lévő temesvári színházi híreket, az tudja, hogy a magyar társulat színházteremét tatarozzák. Méteres pannókon láthatják az oda látogatók: valóban korszerű lesz, ha egyszer kész lesz az a színházi épület, melynek rehabilitálása folyamatban van. De addig valahol játszani kell: hiányos technikai felszerelésű kultúrotthonokban, tájelőadásokon, a stúdióteremben vagy – miért ne – az egykori nézőtéren, ahol már nincsenek székek. Az utóbbit választotta Victor Ioan Frunză rendező és Adriana Grand tervező a Csiky Gergely Színházban bemutatott Hamlet előadáshoz.

Szinte biztos, hogy nincs olyan minimális műveltégő ember, aki semmit sem tudna a koponyával a kezében dilemmázó, lét és nemlét, halál és álom kérdését feszegető, őrültet tettető dán királyfiról. . Nem is kell ehhez színházba járni: a tudatunkba régen beépült locusok, filmen, tévében, plakáton, reklámban – valahol mindenképpen találkoztunk már vele. Mégis: jelenvalóvá, a mai néző számára érvényessé tenni egy klasszikus szöveget nem kis vállalkozás, egy ilyen dráma esetében sem. A színházi rendezők mindig egyfajta ars poetica megfogalmazására vállalkoznak, ha sok rendhagyó Hamlet mellé sajátjukat is bejegyeztetik.

Frunză és Grand a tovatűnő pillanatot szeretné megragadni előadásával. A lepusztult, eredeti rendeltetésétől megfosztott, leginkább gyári csarnokra emlékeztető egykori nézőteret rendezik be az előadásra. Az átmeneti állapot hangsúlyos: vasúti síneket fektetnek a játéktérbe vezető folyósóra, csak töltésen és talpfákon bukdácsolva lehet bejutni. Az eltávolított széket helyén agyagos föld és újabb vasúti sín, holtvágány szeli keresztül a téglalap alakú teret. Az egyik sarokban fapadok, itt foglal helyet a közönség. Vele átellenben, a síneken túl miniatűr deszkaszínpad súgólyukkal. Ugyanott filmvetítő készülék, a vásznon pörgő fehér-fekete képeken tömeg, felvonulás, arcok. Néhány katonaruhás alak nézi a felvételt, valaki más a váltókaron kucorogva klarinéton játszik. Az egyenruhás zenekar leghátul, a préselt lemezekkel eltakart színpadon, alig látni őket.

A várakozás percei óhatatlanul József Attila verssorok felidézésével telnek, de hamarosan kiderül, ez a Hamlet más gondolatokból fogant. Újabb felismerés erősíti meg azt a feltevést, hogy a pillanat rögzítése mindennél fontosabb az előadásban: a játéktér filmstúdió, háborús mozi forgatására berendezve. A szereplők egy része egyenruhában, a többiek 20. századelőt idéző finom, elegáns kosztümökben. Egyedül Hamlet (Balázs Attila) más: hosszú, frakk szabású szövetkabátot visel. Nem egyértelmű, de az előadás kerete talán éppen az első világháborús időkbe helyezett cselekmény filmszalagra rögzítése. Csak így nyer értelmet sok olyan részlet, mint a reflektorok költöztetése jelenet közben, vagy az első jelenetben eltemetett idősebb Hamlet fényes sírjának közömbös félreállítása. A temetési szertartáson a síneken bukdácsoló gyásznép előtt haladó díszhuszárok négykerekes vasúti szerelvényre helyezett koporsót tolnak a holtvágány végéig. Sokáig ott is marad, mint egy hant vagy síremlék, aztán semmilyen indok nélkül, amikor ismét szükség van a görgethető szerkezetre, leveszik róla a királyi koporsót és a sarokba rejtik. Semmi többet nem jelent ez a gesztus, mint hogy a díszletelem más jelenet forgatásához, más pillanat rögzítéséhez szükséges. Ebben az átmeneti világban kis erőfeszítéssel bármilyen furcsaság értemet nyerhet, még az is, hogy a sírásók zongorán játszanak és sanzonokat énekelnek: ők lehetnek azok a statiszták a Hamlet-filmben, akik civilben dalszínházakban lépnek fel táncoskomikus és szubrett szerepekben.

Számos, látszólag nagyon sok irányba mutató részlet beszuszakolható a filmezés-kerettörténetbe. Hamlet atyjának szelleme (Dan Antoci) az emlékezés filmjét és fényképeket (rögzített pillanatokat) hagy örökségül fiának, aki fel is használja ezeket az egérfogó-jelenet kiegészítő kellékeinek. A megvilágosodás után vetítővászon papírjából tép bolondos ruhát magának, így tetteti őrültségét. Később Oféliának (Magyari Etelka) is papír-őrület jut: Hamlet hozzá írott verseibe, leveleibe és elmosódott felvételekbe öltözik.
Az előadás végén a hullák között az atya szelleme csukott fémcsöveket oszt szét a színen. A szereplők átható illatú vegyszeres szivacsokkal mosni kezdik a csövek tartalmát, fényképpapírokat, így exponálják saját óriás-fotóikat. Fortimbrasnak nem kell megjelennie, hogy despota szövegével feloldja a tragédiát: a történet halottai előhívják lenyomataikat, a fehér-fekete portrékat.

Nem csak a filmnek jut kulcsszerep az előadásban. A színház a színházban jelenetnek mindig meg kell felelnie néhány alapvető kérdésre: Kik a színészek? Milyen szerepük van abban a korban, melybe a rendező a cselekményt (át)helyezi? Hogyan viszonyul hozzájuk Hamlet, aki a rendezői ars poetica közvetlen megfogalmazója abban a pillanatban, amikor és ahogyan utasításokkal látja el őket? A színészkirály (Bandi András Zsolt) a Városi Tragédiajátszók trupp vezetője: előkelő úriember, nem csepűrágó. Kollégái mély tisztelettel veszik körül, elismerik színészi érdemeit. A királyfi kérésére bemutatott monológokban Bandi András Zsolt valóban remek stílusparódiákat villant fel. Hamlet lelkes csodálója, de találkozásukkor mintha még nem tudná pontosan, mit kérjen tőle, ezért meglepetésekkel teli a Gonzago megöletése jelenet. Bár kínálja magát a síneken túl található deszkaszínpad, ahol a szellem találkozott fiával, nem ott kerül sorra, hanem a síneken, a négykerekű kocsin. A színészkirály és a színészkirálynő (Simon Tünde) pompás jelmezekben lép fel, de játékuk prológusát sem tudják zavartalanul elmondani, mert Hamlet a nézőtéren cikázik, a szemükbe világít, felugrik a színpadra, hogy „kifogja” egy apjától örökölt papírdarabbal a hátulról vetített emlékezés-film kockáit. A színház csodálatos, leleplező-ereje is működik, de rá kell erősíteni a mozgóképekkel – ez Hamlet hitvallása.

Az egérfogó jelentben az összes szereplő színen van, és ekkor tapintható ki a temesvári előadás leggyengébb pontja: a szereposztás. Balázs Attiláról (Hamlet) pár perccel korábban, a „Lenni, vagy nem lenni” kezdetű monológ alatt kiderült, hogy a szerep meghaladja képességeit. A drámairodalom talán leghíresebb monológját egy piros, hajtókaros járgányon kocsikázva mondja el a síneken, de akár számos más jelenetében, rosszul hangsúlyoz, erőltetett hangmagasságban beszél, és csak egy-egy percig hiteles vergődése. A Claudiust alakító Demeter András megtalálja a kicsinyes diktátor eljátszásához szükséges eszközöket, de több jelenetbeli partnere, Gáspár Imola (Gertrud) nagyon gyenge, így Demeter játékereje is megbicsaklik. Ofélia szerepe nem egyszerű feladat kezdő színésznő számára, de Magyari Etelka őszinte, bájos, és az előadás egyik legüdébb jelenségét hozza színre. Horányi László (Polonius) tisztességes munkát végez, a Rosencrantz és Guildenstern párost alakító Barabás Botond és Kocsárdi Levente, akárcsak Veress Attila (Horatio), pontos, pozitívan értékelhető alakításokat nyújtanak. László Péter (Laertes) a mindent eldöntő, hosszúra és látványosra tervezett vívásjelenetben jó kard- és tőrforgatónak bizonyul. A kisebb szerepekben fellépő szereplők – egy-két kivétellel – többnyire csak téblábolnak a színen. Nagy kár, hogy a színészi játékban megmutatkozó hiányosságok miatt a láthatóan nagyszabásúra megálmodott Hamlet előadás árnyalatai, finom részletei elsikkadnak, vagy nem állanak össze a gerincet alkotó gondolatokkal.

Hamlet, dán királyfi