HAMLET

Hegyi Réka

Hármasfogat

Színészképzősök Kisvárdán

Kontextus.hu, 2004-07-13

A Kisvárdai Határon Túli Színházak Fesztiválja, amellett, hogy megmérettetés, seregszemle és találkozási alkalom a magyar társulatok számára. Az erdélyi színiek számára többet jelent: sokuk jövője itt dőlt el, rendezők, társulatvezetők látják őket "munka közben", és elég gyakran a fesztiválon látott előadás alapján döntik el, hogy kit szerződtetnek. A harmadik oktatási intézménnyel, az Újvidéki Művészeti Akadémiával is hasonló a helyzet, de vendégszereplésük a Fesztiválon azért nem sorsdöntő, mert Vajdaságban kevesebb hivatásos társulat működik, mint Erdélyben.

Idén a Fesztivál szervezői és a program összeállítói, Darvay Nagy Adrienne és Szűcs Katalin Ágnes úgy ítélték, hogy jobb, ha a főiskolások produkciói – az előző évektől eltérően – nem is szerepelnek a versenyben. Legyen Kisvárda bemutatkozási, megmutatkozási lehetőség számukra. Meg is hívták a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem és a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem negyedéves színészosztályait két-két előadással, az Újvidéki Művészeti Akadémia III. éves hallgatóit pedig egy vizsga-bemutatóval. Különös véletlenek miatt végül egyetlen végzős előadást és egy negyedéves egyéni műsor került sorra. A kolozsváriakat egy sajnálatos incidens miatt tanáraik nem engedték el a seregszemlére, de a végzősök helyett a harmadéves csoport mutatkozott be a Három nővér táncszínházi verziójával. A marosvásárhelyiek első előadását, a Vérnászt elsöpörte a nyári vihar, de másnap bemutathatták a Kleist Pentheliszileia című darabja alapján készült előadásukat, a Szomorújátékot.

Sajnos a legtöbb probléma éppen az utóbbi, a marosvásárhelyi végzősök által bemutatott előadással van. A növendékek nem legelőnyösebb oldalaikat mutatják meg, pontosabban hangsúlyosan kiderült, hogy ezen az évfolyamon keveseknek adatott tehetség, és négy év alatt nem sokat dolgoztak azért, hogy mikor vásárra kerül a bőrük, valamit fel tudjanak mutatni.

A Vérnászban problémát jelenthetett, hogy a megközelítőleg egyidős diákoknak más-más korú szereplőt kellett megformálniuk – ez szembetűnő volt abban a néhány jelentben is, amit sikerült bemutatni. Észrevehető volt az is, hogy egy-egy sztereotip gesztus alkalmazásán kívül nem tudtak szerepük lényegét felmutató alakítást nyújtani, illetve az, hogy bizony értelmezetlenül lökték ki magukból Lorca költői szövegeit (Kincses Elemér rendezése).

Bár Rusznyák Gábor vélhetőleg több támpontot adott a diákoknak, a Heinrich von Kleist-darabban hasonló gondok körvonalazódnak. A szereplők között nincsenek nagy korkülönbségek, melyeket nem tudnának áthidalni a végzősök, de átütő alakítás ebben a produkcióban sem tűnt fel. Sokkal érdekesebb viszont a rendezői hozzáállás ahhoz a darabhoz, melyben a szerző a XIX. század emberéről és asszonyáról mintázta hőseit, görög mitológiai környezetbe helyezve őket. Az ironikus távolságtartást Rusznyák azzal fokozta, hogy sokat ígérő, szinte mai híradó-témákból összeollózott prológussal toldotta meg az előadást. Ebben a nők bosszúját legitimizáló erőszak-jelenetek sora játszódik, magyarázattal szolgálva a harcos amazonok viselkedésére. Az előadás a további részekben elszakad a bevezetőtől, semleges vászonruhákban alig megkülönböztethető lányok és fiúk ledarálják a szöveget. A lepattant internátusi zuhanyozót mutató játéktér percekig még azzal a reménnyel kecsegtet, hogy mégis lesz érdekes része az előadásnak, de sajnos a remény hamar szertefoszlik. A vontatott tempót a zenei válogatás teszi színessé, illetve egy dinamikus tömeges tánc-jelenet, melyet Diana főpapnője kezdeményezésére, áldozatként mutatnak be az amazonok.

A bevezetőben is felvillantott feszültségek és a mitológiai szenvedélyek is gyilkosságban csapódnak le, így a Szomorújáték valóban kétórás mese arról, hogy mi volt egykor és mi most a szerelem. Kár, hogy a "leolvasható", nyomasztó intenciókat nem egy kristálytiszta színészi játék tette értékesebbé.

Főiskolás bemutatókról nehéz eldönteni, hogy előadásként vagy vizsgaként érdemes értékelni őket. Ideális esetben mindkét feltevés igaz... A kolozsvári harmadév Csehov-vizsgája viszont nem állítja hasonló dilemma elé nézőjét, mert teljes értékű, önálló mozgásszínházi előadást hoztak létre. Tavaly a Vérnászt táncolták el (Vendetta címmel), idén a Három nővért. Mindkét produkció értékes színházi élményt nyújtott, mert a diákok elsajátítottak egy olyan mozgás-nyelvet, mely szinte öntörvényű – egy előadás erejéig mindenképpen az, mégis felmerül a kérdés: mást is tudnak? Mi történik például, ha meg kell szólalniuk színpadon? Remélhetően az is olyan jól megy majd nekik, mint a tánc.

Uray Péter nagyon érdekes kísérletet végzett a diákokkal és Sebestyén Rita dramaturggal: a Három nővér szituációit ültették át egy olyan nyelvre, melyben nem szavak, csupán csak mozgások, erős gesztusok és a játszó személyek mimikája jelenít meg egy sűrű szövésű darabot. Színház csöndben – az alcím vagy műfaji meghatározás nagyon pontosan kifejezi a produkció lényegét. Pontosan körvonalazódnak a szereplők, mindenkinek kifejezhető a jelleme, a közöttük kialakuló viszonyok kifejezésére pedig a tánc és a csattanásokból, fel-leemelésekből, egy-egy kellék bevonásával kialakított mozgás-kompozíciók kiválóan alkalmasnak bizonyulnak. Viszont ha ad abszurdum lenne olyan néző, aki nem ismeri Csehov művét, az ugyanúgy nem tudná összerakni a történetet a látottak alapján, mint a másik, Kisvárdán is bemutatott Uray-produkcióban, A malomban (Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós). Már ha lehet történetről beszélni a Három nővér esetében...

Persze nem érdemes számon kérni egy táncelőadáson olyasmit, ami nem sajátossága (nevezetesen a történetmesélés). Mindenkit fel lehetett ismerni: Andrej mulya, roggyantott térdű és leeresztett vállú sertepertélő, aki kezet fogni sem tud rendesen. Mellette Natasa rémisztően magas, ciklámen blúzában visszataszítóan harsány és közönséges; úgy hálózza be áldozatait, mint egy pók, az utolsó jelenetben pedig a szó szoros értelmében a nővérek szíjat csattogtató hajcsárává alakul. Olga szelíd és szomorú, Mása maga a kirobbanó szenvedély és lázadás, Irina ártatlan és üde. Kuligin megtestesíti a sikamlós, visszataszító buzgóságot, közeledése fizikai rosszullétet okoz feleségének, Olgának viszont nem ellenszenves. Szoljonij és Tuzenbach egymással folyton vetekedő majdnem-katona (lehet, hogy a jelmezezek csak jelzések, de akkor is izgalmas véletlen, hogy egyiküknek csak zubbony, a másiknak csak nadrág jut a kincstári ruházatból), Versinyin pedig ízig-vérig sármos katonatiszt, akinek vonzásköréből senki nem tud szabadulni – az est egyik nagy intenzitású jelenetében Mása vergődik férje és szerelme között.

Leegyszerűsített, szinte sematizált képletek szerint alakul Csehov drámája, hősei toposszá rögzült attribútumaikkal kelnek életre, de ez előnyére válik a szaxofonhang kíséretében bemutatott játéknak.

A diákok szerepformálási készségét helyezi középpontba az Újvidéki Akadémia Közeleg az idő című előadása. Az osztályvezető tanár és segédje (László Sándor és Nagypál Gábor) nem lép fel rendezői intenciókkal: egy semleges térben mutatják be a harmadévesek Line Knutzon kortárs dán írónő abszurd hagyományokból építkező darabját. Egy olyan térben, amely nem is segíti, de nem is akadályozza nagymértékben a színpadi jelen-levésre koncentrálást. Ionesco A kopasz énekesnőjére kísértetien emlékeztet ez a mű: két házaspár van jelen; látszólag kommunikálnak, de hamarosan kiderül, hogy minden csak egy kiürült, értékét és irányát vesztett társadalom álcája, és hogy lényegében a transzvesztita bejárónő és a hasonló hajlamú (ezért vele szoros barátságban élő) "lányuk" uralkodik a színen, múltjukon, jelenükön és jövőjükön.

A növendékek hihetetlen erővel tudják megformálni a groteszk szereplőket, s bár van még egy év, amíg "kész" színészekké kiáltják ki őket, már most is megállnák helyüket bármelyik társulatnál. Meg is teszik, ha lehetőség nyílik erre: Kisvárdán mindannyian bemutatkoztak Mezei Kinga Via Italia című előadásában is, ahol a végzett színészek között föl sem tűnt senkinek, hogy ők még nem rendelkeznek kollégáik tapasztalatával.

Problémák minden főiskolán vannak. Egy részük megmutatkozik a diákok színpadi jelenlétében is – például kifogásolható a marosvásárhelyiek beszédtechnikája. De van még egy sereg olyan gond is, amely független az esztétikai szempontoktól. Ezek feltárására meghaladja a cikk kereteit, egy alapos és körültekintő tanulmányt kellene szentelni kivizsgálásukra. Esetenként túl nagy létszámú osztályok indulnak (elméleti képzésen is), az oktató színészek pedagógiai adottságai sok kívánnivalót hagynak maguk mögött, az intézményeket nem menedzserek igazgatják, hanem művészek, a próbatermek és saját játszóhelyek felszereltsége kezdetleges (ha egyáltalán vannak), nem minden diszciplínát oktatnak szakképzett tanárok, a kis költségvetés miatt nincs lehetőség vendég-előadókat és rendezőket szerződtetni egy-egy szemeszterre, és ki tudja, mi minden okozhat még fennakadást (lásd például a kolozsvári negyedévesek történetét és a körülötte feltáruló problémákat). Ahhoz azonban, hogy ezeket a gondokat meg tudják oldani, a színházi szakma összefogása kellene.

A cikk a KonTextus.hu oldalán