HAMLET

Hegyi Réka

A fal tövében

Krónika, SZEMPONT melléklet, 2002-11-16

A kolozsvári sétatéri színházban Tompa Gábor rendezésében látható Visky András Júlia című, egyszemélyes drámája, Szilágyi Enikővel a főszerepben. Az előadást Budapesten is bemutatták az amerikai Ének a Nemzetekért Kulturális Alapítvány, a budapesti Thália Színház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként.

Átlépünk. A bejárat után szűk tér, alacsony mennyezetén a villanykörtét egy szem rajza takarja. A Teremtőt ábrázolják így: nyitott szem egy háromszögben. Amit látunk, nem illusztráció. Nem is háromszögben van, hanem ellipszis alakú tejüvegen. Mindig ott volt az a szem, amióta csak emlékszem. De nem volt olyan jelentősége, mint aznap, a Júlia bemutatóján. Isten is szereplője valamilyen formában az előadásnak. Nem mint Beckett darabjában Godot, akire várnak, de ő meg sem jelenik, jelet sem küld magáról. Visky András darabjában az Úr ott van fönt, egészen magasan, de még látható távolságon belül, talán a zsinórpadláson, a bal felső sarokban, és onnan tekint le lányára, Júliára. Beszélgetnek. Júlia (Szilágyi Enikő mv.) állandóan kérdezi. A válaszokat csak ő hallja, de már ez is elegendő, hogy bizonyosak legyünk a Fentvaló jelenlevőségében.

A folyóson túl a színpad deszkáira lépünk. Beavatnak, ma megint olyan előadás van, amelyben beavatnak egy mikrovilágba, egy szobányi térben elhelyezhető eseménybe. Ezeket gondolom, miközben megkerüljük a fekete paravánt. Meglepődöm a látványon. Nem szoba. Nem is reális tér. Valami egészen elvont, holdbéli talán. Igen, az is lehet egy kicsit, Júlia arról mesél a színpadon, hogy Jurij Gagarin azért nem találkozhatott a Holdon Istennel, mert az éppen Speranţát, a harminc kilós román fogolynőt látogatta meg a lágerben. Júliát azért deportálták hét gyermekével együtt a román Gulágként emlegetett Duna Csatornához, mert férje pap, ő pedig osztrák származású magyar nő, aki követte férjét Erdélybe.

A holdbéli táj homok. Nem! Só. Tengernyi só. Fehér, de ha sárga fény esik rá, olyan mint a sivatag. Szürke iszap is lehet. Mintha szaga is lenne a sárnak. Igen, a sónak van egy jellegzetes illata, azt érezni. Mindenki mást lát, pedig egészen kicsi a távolság, a Sétatéri színpadon kialakított stúdiótérben vagyunk. Itt nem lehet rosszul látni. Mégis. Mindegyikünk mást hozott be az előadásra. Emlékeket, félelmeket, kíváncsiságot, előítéletet, s ki tudja, mi mindent még. Mindig így van. A darab műfajának és a színházi megfogalmazásnak függvénye, hogy mennyire befolyásolja a befogadást a bennünk rejtőzködő külvilág. Ez a csodálatos: mindenki azt lát, azt érez, amit neki adatott aznapra. Sajnálom, hogy nem rögzítettem pontosabban a zenét is, minden hangulatával. Halkan szólt, valahol a fal mögött, és csak annyira figyeltem föl, hogy szerzője, Selmeczi György legalább olyan játéknak fogta föl a történetet, mint Júlia. Nem illusztrál, hanem vitatkozik, kérdez, grimaszokat vág a párbeszédekre.

A sósivatagot fal határolja (díszlettervező: Dobre-Kóthay Judit). Kezdődik elölről a találgatós játék, pedig az előadásra még be sem lépett mindenki. Mi lesz ez a fal? Nekem a Kis Herceg illusztrációját juttatja eszembe, így stimmel a homok is. Siratófal ez, mégiscsak. Vagy börtönben vagyunk? Hihetőbb. Vagy egyszerűen A Fal, mint Pink Floydék filmjében. Maguk köré építik az emberek. Ilyen a világ mostanában, kihalófélben van a párbeszéd. Persze, ez az alcím: párbeszéd a szerelemről. Hogy alakulhat ki, ha csak egy ember játssza majd az előadást?

A színen van még egy egyszerű szék is, amely a holdbéli táj jobb felét uralja, pedig mindvégig üres, támláján csak egy fehér zakó jelzi, hogy valakinek lennie kellene a közelben. Júlia szerelme és életének társa kellene ott üljön, talán. De miért ne lehetne ott Júlia maga, hiszen kételyeibe zárva Júlia sajátmagával is beszélget.

Visky András édesanyja emlékirataiból szőtte a sűrű történetet. Borzalmas események egyenként, el sem tudom képzelni, mi minden történt még ebben az országban. De Júlia kedves történeteket is elmesél (például az, amikor a titkosrendőrök kénytelenek énekelni az istentiszteleten, mert a gyerekek könyvet is, szemüveget is szereznek számukra, tehát nem lehet több kifogás), és ritka szépen fogalmaz a mindent elsöprő szerelemről. Közben abszurd helyzeteket él át újra meg újra, hét gyerekével együtt. Júlia verebecskéinek nem jut név, a történet nem róluk szól elsősorban.

A színpadon egy személy van, Szilágyi Enikő. Hosszú ideig behunyt szemmel játszik. Nem akarja látni a közönséget -- villan át az agyamon. De nem! Vakon tapogatózunk a sötétben mindannyian... Őszinte pillanatainkban látunk, anélkül, hogy néznénk. De Júlia néz, követni tudjuk tekintetét, sír, nevet. Nem vak. Az utolsó képben kiderül, hogy miért volt fontos a lezárt szemhéj. Színházi magyarázata van, hiszen a majdnem eszköztelen előadásban egy rezdülésnek nagyobb hatása kell, hogy legyen, mint a hagyományos, reális térben, reális kellékekkel előadott darabokban bárminek, mondjuk egy pofonnak vagy egy zajos felvonulásnak. Tőlünk pár méterre a színésznő kinyitja szemét, és mi is átéljük azt a pillanatot, amikor Júlia, kómájából eszmélve, ki tudja nyitni szemét. Nem lát mást, csak egy gyertyalángot. Nincs a világon akkora sötétség, hogy egyetlen gyertya lángját kioltaná -- valami ilyesmit írtak föl egy másik falra a grafitiművészek. Nem volt annyi sötétség a világon, hogy Júliát legyőzze. Erről szólt a történet, véget is ér hamarosan az előadás: megtanul ismét járni -- ekkor mozdul el a fal tövéből először -- és pár nehézkes lépést tesz holdjáró bakancsával, a sivatagi tájban, majd eltűnik, a fal felszívja repedései közé.

Júlia