HAMLET

Hegyi Réka

Töltike és csórékolbász

Caragiale-bemutatók Kolozsváron

A Hét, 2002-10-24

2002-ben két Caragiale-évforduló van: a neves román színpadi szerző 150 éve született és 90 halt meg. A Kolozsvári Nemzeti Színház a Conu’ Leonida faţă cu reacţiunea (Leonida naccsásúr és az ellenállás) egyfelvonásos színrevitelével, az Állami Magyar Színház pedig a D’ale carnavalului (Farsangi történet) című komédia bemutatójával kezdte az új évadot. Mindkét Ion Luca Caragiale művet Mona Chirilă rendezte.

Az utóbbi években Mona Chirilă rendszeres vendége a kolozsvári színházaknak, a Háztűznéző, a Vérnász és az Éjszakák az ezeregyből – hogy csak a magyar nyelvű produkciókat említsem – az ő rendezései. Madarak vagy mitikus állatok megjelenése, leplek használata, bábok szerepeltetése, erős, néha majdnem a trágárságig fokozott erotika, kórusként működő mellék- vagy kitalált szereplők, bizonyos tárgyak (miniatűr varrógép, piros kalitka) vagy motívumok (hóhullás a színpadon) visszatérése több előadásban jellemzik a fiatal rendezőnő alkotásait, olyannyira, hogy kézjegyeinek számítanak már. Izgalmas kísérleteket is lehetett látni tőle, amikor egy-egy festő alkotását emeli be idézetként előadásaiba (például egy évekkel ezelőtti főiskolás Sirály előadásban Gustav Klimt műve elevenedett meg, Gogol Háztűznézőjében pedig a columbiai Fernando Botero felfújt alakjai népesítik be a színpadot). Az erős képi fogalmazás vagy a szöveggel való szabad bánásmód önmagában nem lenne zavaró, de sajnos Mona Chirilă gyakran az adott drámai műtől idegen elemeket von be az előadásba, olyanokat, amelyek semmilyen modern, posztmodern, dekonstrukció vagy poszt-dekonstrukció elmélet jegyében sem indokoltak, mert gondolatilag széthúzzák alkotásait. A két Caragiale-bemutató alkalmával Mona Chirilă szerencsésen elkerüli saját csapdáit, pontosabban kevés olyan idézetet használ, amely zavaróan túlterheli az előadásokat.

Mindkét produkció létrehozásában ugyanazok az alkotótársak (Eugenia Tărăşescu-Jianu látványtervező és a zenei összeállításért felelős Corina Sârbu) egészítették ki a rendezőnő munkáját. Míg a két díszlet különbözik, a román népdalok, illetve a románc műfajhoz tartozó műdalok hangzásvilága közös motívumként épült az előadásokba, illusztrálva a színpadi cselekvést vagy ironikusan viszonyulva a darabbeli helyzethez: a brechti elidegenítő hatást érte el például a szereplők töredezett, ugráló tánca, aminek ritmusát követve mondták Caragiale replikáit.

A Kolozsvári Nemzeti Színház színpadán kialakított néhány soros nézőtérrel szemben, a szűk játéktér mögött fehérre meszelt tyúkólak éktelenkednek. Alacsony emelvényekre helyezett piszkos deszkákon alszik Conu’ Leonida (Ovidiu Crişan) és neje, Coana Eftimiţa (Adrian Cucu van női jelmezbe bújtatva – nem rendhagyó megoldás, a darab ősbemutatóján is férfi játszotta a szerepet!). A színpadkép hosszú percekig változatlan, de a horkoló és álmában a Mioriţa című népballadát motyogó Leonida mocorgása, Eftimiţa forgolódása leköti a figyelmet. Ébredésük után népdalénekléssel kezdődik a napot, dúdolva terítik meg az asztalt (ugyanazok a deszkák, mint az ágy!), nagy fazék töltike (sărmăluţe), pálinkás üveg és két pohár kerül rá. A reggeli szertartáshoz mosdás is tartozik, majd az asztalnál ülve Leonida elkezdi mesélni, hogyan is volt az a bizonyos forradalom, melynek szemtanúja volt. A szöveget kísérő játékban Eftimiţa azon van, hogy neki is jusson az ételből, de nagyétkű férjeura nem igazán hagyja hozzáférni a fazékhoz. A két fiatal színész remek komédiázását néha repülőzúgás fagyasztja meg, ijedtükben elhallgatnak, majd a népdalénekléssel „rázódnak vissza” a valóságba, hogy a szájhős Leonida tovább okoskodhasson. Az anakronizmusok sorába a repülő hangja mellé bekerül az előadásba egy tévé, egy rádió meg egy írógép. Ezek közé szorítva hallgatja Eftimiţa mi történt 1866 „fevruár” 11-én és milyen nagy ember is volt az a „Galibardi”, közben ahányszor a tévéhez ér rémülten sikít fel.

Miután megtárgyalják, mennyi előnye is lenne egy újabb forradalomnak és ismét nyugovóra térnek, álmukból nem dorbézoló szomszédok riasztják föl őket, hanem Alfred Jarry drámáinak szereplői. Első megjelenésük nagyon szellemes: Übü papa és Übü mama menekülés közben, a legnagyobb tyúkketrec tetején ugyanabban a pózban pihennek, mint Leonida naccsásúrék. Néhány jelenet erejéig indokolt a párhuzamos jelenetek pörgetése, a két világ találkozása is elképzelhető, de Mona Chirilă elképzelése, az ellenpontozás ötlet szintjén marad. Míg az előadás első rése zamatos komédiázás, az abszurd tartományából érkező szereplők (Übüéken kívül három piros fülű, iskolás táskát, történelemkönyvet és egy pókszerű, idomtalan, bábként mozgatott emberi alakot cipelő martalóc) már nem ugyanabban a regiszterben folytatják az előadást. Hosszú, értelmetlen ismétlések miatt kifullad a fintornak szánt gesztus, és a komédiázás átcsap egy túlságosan harsány bohóckodásba, melynek végén Leonidáék és Übüék közös hórát járnak.

Az „Ubucureşti” címmel játszott előadás első részében, melyben a Conu’ Leonida replikái szinte érintetlenül hangzanak el, Caragiale szövege összehasonlíthatatlanul jobban érvényesül, mint a magyar nyelvű előadásban. Román nyelvű előadás lévén érthető, hogy olyan, magyarra nehezen lefordítható szavak, mint „revuluţie” (revulució) „nevricoasă” (idegiséges) poénként hatottak, akárcsak a szállóigévé vált replikák, például a „Papa – iezuit, aminteri nu-i prost” (a pápa – jezsuita, egyépként nem hülye).

A kolozsvári Állami Magyar Színház Caragiale-bemutatója alkalmával Mona Chirilă ragaszkodott a szerző szövegéhez, pontosabban Seprődi Kiss Attila és Sylvester Lajos fordításához. Nem ékelt Caragiale eredeti művébe más szövegeket, mégis, az előadás műsorfüzetében olvasható beszélgetésben bevallja Kelemen Kingának, a színház irodalmi titkárának, hogy retteg attól, a magyar nyelvben elvész majd a Farsang (eredeti címe. D’ale carnavalului) nagyszerűsége, és könnyű bulvárdarabbá válik majd. Érthetetlen, hogy ha tartott attól, hogy másképpen él a szöveg magyar nyelven, miért nem kért fel egy dramaturgot, legyen mellette a próbákon. A darab nem alakult át könnyű vígjátékká, de a fordítás nyelvezete semmit nem hozott a jellegzetes, húszadik század-eleji bukaresti külvárosokban beszélt, francia szavakkal teletűzdelt (monsenieur, pardon, monser, parol) nyelv komikumából és magyar nyelvkörnyezetbe sem sikerült átültetni (például a beszélő nevek esetében szinte elengedhetetlen lett volna). Más kérdés, hogy a színészek is érzékelhették volna, hogy a szövegük nem természetes, még külvárosi ember szájából sem hangozhatnak el olyan replikák, mint például „át vagyok rázva” vagy „lefordított” a nagyon egyszerű „megcsalt” helyett.

A rendezőnő, saját bevallása szerint, a Leonida naccsásúr színrevitelével elsősorban Caragiale és Jarry közös vonásaira szeretne rátalálni, de emellett az előadásnak sikerül a hiszékeny, együgyű emberek politizálásáról is képet nyújtania (ennek érzékeltetésére elég csak annyit említenünk, hogy Leonida az éjszaka kellős közepén az újságból szeretné megtudni, hogy valóban forradalom van-e). A Farsang rendezése során viszont a klasszikus szerzőt keresi Caragialeban, állítja Mona Chirilă a már említet interjúban. Bár nem használ szövegidézeteket, a klasszikus Farsang-előadásokhoz képest előadásában kitágítja a Bukarest külvárosában zajló eseményeket. A szerelmi sokszög kusza szálai kerettörténetben bonyolódnak: az első képben népes társaság van a színen, élő tablóként, pontosabban ki-be mozdulva az állóképből(-be). Statikussá akkor válik ez a kép, amikor egy velencei karneválokra emlékeztető alak, álarcban, muskétás-kalapban, fekete köpönyegben és magas gólyalábon, kezében hegedűvel végigvonul a színen. Az előadás végén megismétlődik a jelenet, azzal a különbséggel, hogy a gólyalábas ellenkező irányból szeli át a játékteret, a nézők pedig tudják már, hogy az állókép a komédia utolsó jelenete, amikor a konfliktusok többé-kevésbé megoldódtak és az összes szereplő Nae Girimea vendége.

A gólyalábazásra is található magyarázat, mert ha elég következetlenül is, de a díszlet és a szereplők érzékeltetik, hogy sár van a mesterfodrász udvarán: araszos magasságú pallókon járnak az emberek, különösen a piperkőcnek ábrázolt Pampon (Bács Miklós), aki nem szeretné összepiszkolni kényes ruháját, fehér cipőjét. A velencei maszk sem idegen az előadásban, ugyanis olyannyira nyitott a Farsang, hogy hat Charlie Chaplinból, majd commedia dell’arte figurákból és Pierrotokból verbuvált kórus legyeskedik a szereplők körül. Funkciójuk az előadásban nehezen körülhatárolható, mert ők végzik a játéktér átrendezését, bohóctréfákat és vásári látványosságokat mutatnak be, mulató tömeget alakítanak, de a klasszikus kórus mindent lereagáló magatartását is fölveszik egy-egy jelenetben, például az adóhivatali gyakornok (Dimény Áron) foghúzásánál vagy Miţa (M. Kántor Melinda) és Nae Girimea (Bogdán Zsolt) első veszekedésénél. Mindkét jelenet egy ágyon zajlik, amelyet a kórus hoz be a két-két szereplőnek, ők is ugyanarra az alkalmatosságra kuporodnak föl, illetve azt állják szorosan körül, annyira, hogy a színészek szinte lélegzeni sem tudnak. Nem csoda, hogy a darab két jó, ha nem a legjobb jelenete tétjét veszítve valami más lesz, mint azt a jó öreg Caragiale megírta.

A furcsaságok térhasználatban is jelentkeznek. Három fehérre mázolt doboz-ház van a színen, a középső Nae Girimea úri fodrászboltjának feliratával. Ebben a világban ismeretlen a „bent” fogalma, nincsenek otthonos belső terek, a szereplők élete közszemlére bocsátva, külső térben játszódik. A dobozok forgathatók, a második felvonásban (a farsangi bál jelenete) belső keresztmetszetükkel zárják le a színpad hátsó részét: a két szélsőn egy-egy paraván, a középsőben egy fémlétra válik láthatóvá, de ez a kép sem ábrázol belső teret. Az elöl fölállított asztal körül ülnek ugyan, de ez a díszletelem színpadként is működik: a poharak között állva töltöttkáposztával tömik az egyik álarcos karneváli hőst, aki vajódások közepette minden falat után egy-egy kis bohóc-babát hoz világra a körülötte állók legnagyobb mulatságára. A bábok visszakerülnek egy fazékba, nem tudni, mi lesz a sorsuk, de ugyanabból az edényből kínálja majd Iordache (Molnár Levente) az ünnepi vacsorát az utolsó képben... Ilyen, vagy ehhez hasonló talányokat minden Mona Chirilă rendezés kínál.

A farsangon a hagyományos töltike mellől nem hiányozhat a csórékolbász (mititei) sem: két füstölgő szénsütő kerül a színre, körülöttük zajlik a nagy zabálás, a forró étellel vagy az égető ráccsal pedig szinte minden szereplőnek lesz „konfliktusa”.

A darab egyik dramaturgiai fogyatékossága, hogy míg Pamponról tudni, mi vezette a Nae Girimea fodrászatához (a nője szobájában talált cetlik), addig a másik megcsalt férfiról, Crăcănelről (Nagy Dezső) nem derül ki, mi dolga a borbéllyal. A rendezés megoldja a rejtélyt: Crăcănel madárkalitkával érkezik, a borbélyról pedig kiderül, boltját nemcsak emberek, hanem szárnyasok is látogatják. Amint megérkezik, színes madarak hada veszi körül, akiknek szemöldököt fest, szempillájukat tépi vagy tolléküket igazítja meg szerszámaival.

A kolozsvári színészek tudnak „caragilaeül”. M. Kántor Melinda Miţa-alakítását leszámítva, melyben nyoma sincs a hősnő nevetségesen túlzó kitöréseinek, harcias temperamentumának, a társulat helytáll a komédiázásban. Kiemelkedő Bács Miklós szerepformálása, aki vastag, fekete szemöldökével, álbajuszával, tekintetével Pampon figurájának minden gyanakvását és állati agresszivitását mimikával is illusztrálja. Az előadás egyik fergeteges humorú jelenetében pedig Iordache társaságában kézimunkázik, úgy tekergeti a csipkevererő pálcikákat, mintha azok a gyanúban forgó patikust fojtogatnák. Ebben a világban bármi megtörténhet, így nem különleges, hogy a férfiak női munkával piszmognak (Nae Girimea segédje gobelint varr miközben együtt várakozik Pamponnal). Iordachet a pályája kezdetén levő, de a kolozsvári közönség számára már ismert Molnár Levente játssza (fontosabb szerepei: Lalila bohóc a Kék, kék, kékben, Kászib fia az Éjszakák az ezeregyből és batlán a Fehér tűz, fekete tűz című előadásban). A borbélysegéd gumiember módjára helytáll minden perpatvarban, amikor a dühöngő szereplők rajta töltik ki bosszújukat, egyedül Pampontól fél. Bogdán Zsoltot a sáros Nae Girimea szerepében láthatjuk, de ebben az előadásban az ő szerepére sem fektet elég hangsúlyt a rendezőnő. Ruha teszi a borbélyt – mondhatjuk, hiszen csak ízléses öltözködése különbözteti meg szotyihéjat köpködő népségtől. A madarászó, nyolcszor megcsalt és állandóan könnyekre fakadó Crăcănel Nagy Dezső szerepformálásában jóságos öregúr, aki tehetetlensége miatt nevetséges. Dimény Áron „adóhivatali segédfogalmazó-gyakornok” szerepében komédiázik, kedves részeget alakít. A mindenre elszánt nők Mona Chirilă előadásában nem ellentétei a kézimunkázó férfiaknak, nem férfimesterséget űzve jelennek meg. Abban viszont különböznek a finom lelkű uraktól, hogy mindkettőjükből erős fizikai reakciót vált ki a düh: Miţa táskája, zsebei tele vannak babapúderes dobozokkal, melyeket heves gesztusokkal ráz ki és a fehér port nyugtatóként szívja be, Didina (Gajzágó Zsuzsa) arca pedig eltorzul, álkapcsa kiakad ha valaki felbosszantja.

Caragiale színpadi művei két, manapság is aktuális témakörben állítanak görbe tükröt a romániai közönség elé: egyik az amatőr politizálás (a politikához mindenki ért, ugye) és a házasságtörések bonyodalmait. Mircea Ghiţulescu szerint mindkettő általánosan érvényes a modern európai emberre, és ha egyetértünk vele, akár kortársunknak is tekinthetjük a román színpadi szerzőt és évszázados műveit.

Kolozsvári Nemzeti Színház
Ubucuresti
(după Conu’ Leonida faţă cu reacţiunea de I. L. Caragiale şi Ubu rege de Alfred Jarry)
Főbb szerepekben: Ovidiu Crişan, Adrian Cucu, Alin Teglaş, Romulus Chiciuc
Rendező: Mona Chirilă
Díszlettervező: Eugenia Tărăşescu-Jianu
Zenei összeállítás: Corina Sârbu

Kolozsvári Állami Magyar Színház
I. L. Caragiale: Farsang (D-ale Carnavalului)
Fordította Seprődi Kiss Attila és Sylvester Lajos
Főbb szerepekben: Bogdán Zsolt, Bács Mikós, Nagy Dezső, Molnár Levente, Gajzágó Zsuzsa, M. Kántor Melinda, Dimény Áron
Rendező: Mona Chirilă
Díszlet-, jelmez- és maszktervező: Eugenia Tărăşescu-Jianu
Zenei összeállítás: Corina Sârbu