HAMLET

Hegyi Réka

Gyönyörű infantilizmus

Szabadság / Spektákulum, 2006-07-08

Már az első replikák elhangzásakor kiderül, hogy Andreea Vulpe rendezésében játék a Cseresznyéskert. Rajtunk múlik, hogy lazítunk-e, és hagyjuk magunkat vitetni a játékkal, vagy toporzékolunk, hogy nekünk márpedig „klasszikus" Csehov jár.

Az erős színekből komponált, befele mélyülő díszlet még nincs megvilágítva, a helyüket kereső nézők még nem látják teljes pompájában a naiv rajzokkal díszített sötétkék, homokszín, piros és zöld csíkos falakat (néhány hangsúlyosabb ábra: hóember, hold, színházi függöny, egy szétkent légy, borostyánindák és virágocskák sokasága). Valaki, aki közöttünk ül, diavetítővel gyermekrajzokat nézeget. Amikor megszólal, felismerjük: Lopahin az. Utólag értelmeződik ez a rendhagyó kezdés: Aha! Közülünk való, mert sokan feláldoznánk a hatalmas, gyümölcstelen kertet, az örök visszavágyódás jelképét, ha parcellákra osztva ki lehetne adni nyaralóvendégeknek, és minden gondot oldó pénzt lehetne keresni vele…

Az előadás fokozatosan vezet be a Cseresznyéskert Vulpe-féle hermetikusan zárt világába. A vetítővászon gyermekrajzain is felismerhető figurák kelnek életre: Ljubov Andrejevnáék (Tompa Klára) érkezésekor válik egyértelművé: az első felvonás gyermekszobáját ábrázolja Iuliana Vîlsan díszlete, és ez a helyszín nem változik a későbbiekben sem. Kis, de annál hatásosabb modulálásról mégis szólnunk kell: a hátsó, sűrűn összeírt fal egyben a százéves szekrény ajtaja, de akár egy-egy színpadi kulissza, széthúzva egy következő, kisebb szobára nyílik, a varázslat, és látomás terére. Akár a Matrjoska-babák (melyekre szövegbeli utalás is történik), újabb és újabb, az elsőhöz hasonlóan festett szobák nyílnak hátrafelé – a végtelenbe visz ez az egyre szűkülő alagút.

A letűnt, ám eszelősen visszasóhajtott múlt nagyon konkrét kort idéz: a gyermekkort. A szereplők fehér-sötétkék pepita egyenruhából újraszabott jelmezt viselnek. Dunyasáén csöppnyi változás sem észlelhető, még a gombóc-masnis hajpántot is viseli, Szimeonov-Piscsik (Szélyes Ferenc) hátára rá van varrva egy pici ingecske (vállán a díszlet piros tulipánja – az egyenruhás hadból csak Ljubának van piros dísze, egy gömb alakú ékszer a nyakában).

Vîlsan díszlet- és jelmezvilága erősíti fel a rendezői koncepció másik sarokpontját: Sarlotta Ivanovna és Firsz (Veress Albert) között különös cinkosság szövődik. A nevelőnő a házfal gyermeteg-rusztikus mintázatának lenyomatát viseli bő ruháján, frizurája olyan, mint a kis hercegé – zöldben. A ház szelleme vagy időmanója, nem tudni pontosan, de egybe tud olvadni a díszlettel, környezete számára láthatatlan, és mindenhol jelenvaló. Firszet a szekrényből „akasztja ki" – a szolga berettsapkája összenőtt egy vállfával, bármikor vissza lehet tenni és elő lehet varázsolni a beépített szekrényből.

Sarlotta Ivanovna kulcsfontosságú figurává válik B. Fülöp Erzsébet erőteljes alakításában. Döbbenetes minden megszólalása, de különösen monológja, amelyben arról panaszkodik, nem tudja, ki ő, honnan jön, mi lesz sorsa. A játékszobában szétszórt rongybabákkal kis bábelőadást is produkál, amelyben a játékok a szereplőkkel azonosulnak. Talán az eseményeket is ő irányítja, mert az időtlen csöndre és békességre vágyik: a záróképben nem csak Firsz marad a lebontásra ítélt bezárt házban, hanem Sarlotta is. Magzatpózban szunyókál a zsúrkocsiban, míg Firsz derűsen fehérre meszeli a miniatűr cseresznyefák törzsét. Idősíkokat koncentráló pillanat, amikor ecsetjét beletörli Sarlotta nadrágjába: ilyenformán már az sem egyértelmű, hogy a fal festette meg a manó ruháit.

A jelentől-jövőtől való menekülés másik kulcsmotívuma az előadásban az álom: ahányszor csak „drámai mélységeket" kellene megpendíteniük a szereplőknek, mély álomba szenderülnek, édesen bújnak egymáshoz és csak akkor térnek vissza óvodás játékaikhoz, ha elvonultak a veszélyfelhők. Egyedül Lopahin lóg ki a képből, ő például nem tud a baba-teaház készletből teát szürcsölni, és ha csak teheti, valahonnan kívülről, a józan és felnőtt emberek világából kukucsál be a meseszobába.

A gyönyörű infantilizmus, amellyel Vulpe életre kelti Csehov szereplőit, kicsit extra méreteket ölt, mivel a rendező szokatlanul fiatal színészekre bízza a szerepeket. A tapasztalatlanság, néhol a szöveg ellenkezése, a rendezői intenciók pontatlan értelmezése és tolmácsolása hiányérzetet keltett, de sok érett alakítást is láthatunk, ezért egy-egy jelenet erejéig megfeledkezünk arról, hogy percekkel korábban még zavart ez a túlbeszélt gyerekeskedés.

Cseresznyéskert

kapcsolódó írások

Egy zsűritag feljegyzései Visszapillantó – Kisvárda 2006