HAMLET

Hegyi Réka

Látni vagy nem látni

Belső párbeszéd egy színházi előadásról

A Hét, 2002-12-05

Visky András Júlia című drámáját november 8-án láthatta először a kolozsvári közönség, miután az amerikai Ének a Nemzetekért Kulturális Alapítvány, a budapesti Thália Színház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójaként létrehozott előadást október közepén Budapesten is bemutatták Tompa Gábor rendezésében, Dobre-Kóthay Judit díszletében, Semeczi György zenéjével. A címszerepet Szilágyi Enikő játssza, aki évekkel ezelőtt a marosvásárhelyi társulat tagja volt, és utoljára Sigmond István Szerelemesőjében láthatta a közönség, 1989-ben, Kolozsváron. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a Szerelemeső rendezője szintén Tompa Gábor volt, és első krónikásai közé tartozik Visky András, akinek a Krisztina, avagy etűdök a boldogságról című írását A Hét 1989. március végi száma közölte).
Nehéz úgy írni a Júliáról, hogy a mesélő elkerülje a közhelyszámba menő, semmitmondónak tűnő frázisokat. Bár önkritikus énem tiltakozik ellene, máris sorolom azokat, melyeket papírra vetettem, majd csak azért nem töröltem végérvényesen, mert szentimentális énem sajnálta volna, ha örökre eltűnnek a számítógép kifürkészhetetlen bugyraiban. Rendkívüli élmény volt. Egyszerre igaz és szép. Személyes, egyedi a befogadása is, hiszen mindenkiben más-más érzelmi szálakat pendített meg. Megérinti a lelket, felborzolja az emlékeket. Gondolataival egy másik dimenzióba emel föl, ahol az ember egyedül van, önmagába zárva.
Ha írni akarok róla, ez nem lehet hagyományos cikk, értékeléssel és leíró részekkel, tehát meg kell találnom azt a formát, amely az előadás hangulatát felidézi. Legyen ez a párbeszéd, ahogy voltaképpen Visky András monodrámája is az (az előadás műfaji megnevezése, alcíme, ha úgy tetszik, párbeszéd a szerelemről), bár elkerülhetetlenül önkényes, de az előadástól függő szabad ötletek sorjázása.

Kezdhetem?
Kezdem én, hiszen csak játék, akárcsak a darab.
Játék vagy kísérlet, játék és kísérlet: hogyan írjunk egy nagyon személyes darabot, hogy az ne legyen fárasztó monodráma?
Játék, kísérlet a párbeszédre, a kommunikáció határainak kitapintására.
Játék a történelmi valósággal, a közelmúlt eseményeivel.
Játék egy hétgyermekes anya emlékirataival. Júlia Visky András édesanyja, aki osztrák származású budapesti lányként szerelmes lesz Romeójába.
Romeó pap, és amikor véget ér a világháború, visszatér Erdélybe.
Erdély olyan hely, amelyet fekete krepp papír borít Júlia egykori tanárának térképén. Lefedte az elszakított területeket... Ide jött feleségül Júlia.
Nem vele jött, hanem a szerelemben vele egy férjével. Nagyon szép szövegeket hallunk a szerelemről.
A szerelmet azt biztosan Te találtad ki, ekkora őrültség mint a szerelem, az emberből nem telik ki -- mondja Júlia Teremtőjének
Igen, vele folytat párbeszédet. Hasonlít Jóbra: nem akarja eljátszani ezt a szerepet, de próbára teszi őt az Úr.
Hihetetlen, hogy ember ennyit kibír, mint ez a csodálatos nő.
Történetének legborzalmasabb részei: férjét elhurcolják, évekig semmit nem tud róla, majd gyermekeivel együtt deportálják a Duna Csatornához.
Júlia nem őrül meg, mint az a nő, akit az egész láger Speranþának szólít.
Nem, mert kérdez. Sokat kérdez az Úrtól. Ez tartja benne a lelket, van kivel beszélgetnie.
Választ is kap, de csak ő hallja.
Aktuális kérdések. Júlia helyzetében szükségszerű kérdések.
Kérdések. Sok kérdés: Júlia állandóan kérdez.
Hasonlít egy kicsit az Ilja próféta-béli Rothschildhoz is, aki bazáros motorját tolva “Uramistent” kérdezi folyton, hogy miért éri meg Neki, hogy szüntelenül próbára tegye őt, a kis senkit.(Tadeusz Slobodzianek darabját a Sepsiszentgyörgyi Tamási Árion Színház mutatta be Bocsárdi László rendezésében)
Hinni vagy nem hinni, bízni vagy nem bízni, a hamleti lenni vagy nem lennivel egyenértékű kérdések Visky András drámájában
Ha már ismét Shakespearenél tartunk: replikák hangzanak el a Rómeó és Júliából.
Fura játék az idézetekkel. Visky bibliai szövegrészletekkel archaizálja a szerelmi történetet: az Énekek énekéből több szakasz van beépítve Júlia szerepébe.
Meg az égő csipkebokor: ott van Rómeó és Júlia között.
Játék a szavakkal.
Játék az Írással és a Színházzal. Visky András első darabjának, a Debrecenben bemutatott Tanítványoknak alcíme ez.
Félelmetes, hogy bármilyen drámai is a darab, nagyon jó humorral kigondolt jelenetek ellenpontozzák.
Zene is szól. Halkan, valahol a háttérben.
Selmeczi György legalább olyan játéknak fogta föl a történetet, mint Júlia. Nem illusztrál, hanem vitatkozik, kérdez, hangzó fintorokkal reagál.
Rémlik... mintha csembaló szólna akkor, amikor Júlia arról mesél, hogyan hurcolták el férjét a szekusok. 1956-ban volt, ha jól értettem.
Tengernyi só borítja a színpadot, olyan mint egy sivatag.
Szürke iszap is lehet. Mintha szaga is lenne a sárnak.
Van egy magas fal is, a tövében kuporog egy nő.
Meg egy szék, rajta fehér zakó.
Ennyi. Szinte üres a szín.
A nő először mozdulatlan. Aztán elkezdi ringatni magát.
Árvaházi gyerekeket látunk a tévében előre-hátra dülöngélve hintázni ültükben.
Ingerszegény környezet okozza ezt, szenzoriális depriváció, valami ilyesmi.
De Júlia más betegség áldozata, az ő Halálasszonya az angina pectoris
A szemét csukva tartja, szinte végig. A sminkje nagyon hatásos, kifejező: diszkrét karikák, duzzadt szemhéj.
És Szilágyi Enikő csukott szemmel is tud játszani. Csodálkozni, nevetni, sírni.
Pedig szinte semmilyen színészi eszköz nem áll rendelkezésére: összekucorodva, tekintet nélkül, gesztusok nélkül alakít, mégis, szinte odaszegezi a néző tekintetét a színpadra.
Pisszenés sem volt, feszülten figyeltünk.
Csak a hangja meg a mimikája beszél. Meg nyakának meg-meg ránduló, szaggatott mozdulatai... Sok lett volna, ha a tekintetét is látjuk.
És a végén? Amikor kinyitja a szemét? Elmaradt volna a hatás, de így torokszorító pillanat volt.
Persze, nagyon közel ültünk hozzá. Egy ilyen finom színházi gesztus nem érvényesült volna nagyszínpadon.
Közben Júlia, az igazi Júlia, akinek emlékirataiból készült a darab, ott ült a nézőtéren. És... nézte magát.
Jó volna hallani, hogy ő mit mesélne arról a közel két óráról, amit a színpadon töltöttünk, vele és hasonmásával.
Vele és még valakivel, Rómeóval, aki nem jelenik meg csak Júlia történeteiben, de akit mégis oda tudunk képzelni arra az egyszerű székre, amely a színpad jobb felét uralja.
Pedig az mindvégig üres, támláján csak egy fehér zakó jelzi, hogy valakinek lennie kellene a közelben, aki fölveszi.
Júlia szerelme és életének társa, ő is ott ült a nézőtéren. Előadás után csak annyit mondott: a színház ereje abban mutatkozik meg, hogy ő aznap este jobban átélte a történetet, mint annak idején, amikor a Securitate kényszerítette erre.

Júlia