HAMLET

Hegyi Réka

Lasciatemi cantare

Kisvárdai Lapok (fesztiválnapilap), 2004-06-25

Reneszánsz komédia, hetvenes évek olasz slágerei, Csíki Játékszín, zsúfolt nézőtér a Várszínházban – mindez együtt az Anconai szerelmesek. Fölesleges hozzátenni: nagy siker. Minden poén elsült, minden dalbetétet nyílt színi taps követett.
Lehet mélyebbre is ásni. Csíkszeredában öt éve van színház. Hivatásos, állandó társulat, önkormányzati támogatás, bérletek (nagyon sok, ha nem a legtöbb az erdélyi színházak között), tájolás, közönség. A jól működő recept: szórakoztató előadásokkal becsalogatni a nézőtérre azokat, akik majd a komoly előadásokra is szívesen eljönnek. Logikus és egyszerű.
Azt sem kell különösebben részletezni, milyen sokat számít a színésznek, ha nagyszámú közönségnek játszik. És ha szívesen ölti magára a jelmezt, tündökölni fog aznap este. Nem azt mondtam, hogy minden kétséget kizáróan lenyűgöző, de legalábbis bájos. Ha tud énekelni, táncolni, beszélni akkor is. Ha meg nem, hát úgy is.
Ha lenne csillár a Várszínházban, azon is lógtak volna a nézők tegnap este. A learatott közönségsikerhez képest „kritizálni” már nem is érdemes, pedig lenne mit: a sántikáló dramaturgiát, a halk prózai megszólalásokat, a naiv világítást, a furán eklektikus jelmezeket, a ki nem használt kellékeket, a kihagyott játéklehetőségeket, a tinglitangli táncmozdulatokat. Be kell egyszer látni, hogy vájt fülű nézőknek kevesebb színházi élmény jut. Úgy kell nekik, ha nem tudnak örülni annak, aminek lehet! Például a remek színészi pillanatoknak. Márkó Eszter (Lucia) és Kosztándi Zsolt (Luigi del Soro vándormuzsikus) több ilyet is produkál: a találkozás jelenetében, a tettetett őrület pillanataiban és a szökési kísérlet előtti táncban. Márdirosz Ágnes (Agnese) nagyon jól énekel – annyira, hogy az első jelenetben bekövetkezett technikai malőrt is legyőzte, mikroport nélkül érthetően énekelte első kettősét Dálnoky Csillával (Dorina), aki viszont csípőriszálásból és melltornáztatásból vizsgázott jelesre. Antal Ildikó (Drusilla) és Ciugulitu Csaba (Lucrezio) duettje, a Sono io ismert melódiáját már a közönség ritmikus tapsa kísérte, Fülöp Zoltán korosodó amorózóján, Márton Eszter olaszul katasztrofálisan hebegő butácska magyar lánykáján és Orbán Attila duzzogó cukrászán jókat lehetett derülni.
A komédiázás idézőjelbe kerül: a jelmezbe öltözött színészek feszítik ki a festett díszletfalakat, a játék végeztével pedig ismét lebomlanak a terecske házait jelző kulisszák. Ez a kedves távolságtartás, no meg az utolsó, Lasciatemi cantare kezdetű dal őszintesége, melyet a teljes társulat énekel a fináléban még egy-egy bizonyíték arra, hogy ezt az előadást a nagy játék- és éneklési kedv hozta létre.

Anconai szerelmesek