HAMLET

Hegyi Réka

Alkalmazott muzsika

beszélgetés Horváth Károly színházi zeneszerzővel

A Hét, 2004-11-04

Horváth Károly színházi zeneszerző 1950. október 26-án született Nagyváradon. A bukaresti Zeneakadémia karvezetés szakán szerzett diplomát, majd 1975 és 1987 között a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban volt zenész. 1987-től 1992-ig a magyarországi Mákvirág Együttes tagja. 1998-ban Székelyudvarhelyen színházat alapít, 2000-től az Artera Alapítvány művészeti vezetője, 2001. január elsejétől pedig a Veszprémi Petőfi Színház zenei vezetője. Az idei évadban több romániai bemutatóhoz írt zenét: Vásott kölykök, Figaro házassága és Üvegfigurák (Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely) és Cseresznyéskert (Odeon Színház, Bukarest).

Hegyi Réka: Nemrég Székelyudvarhelyen dolgoztál, a Figaro házassága előadáshoz írtál zenét. Mi történt a bemutatóval?

Horváth Károly: A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban nem először dolgozom, Szabó K. István fiatal rendező már tavasszal meghívott, Forgách András Vásott kölykök című, Cocteau nyomán írt darabjához szereztem zenét. Első pillanatban feltűnt mindkettőnknek, hogy mennyire egyre forog az agyunk, jól tudtunk együtt dolgozni, és tervezgetünk újabb munkákat is. Közben jött a Figaro házassága, melynek hányattatott volt a sorsa, mert több rendező rábólintott, majd visszamondta, végül Marius Oltean, Marosvásárhelyen élő rendező vállalta el.

H.R.: Miért maradt el a hivatalos bemutató?

H.K.: Nem az én tisztem erről nyilatkozni, de szerintem a város vezetése nem méltatja azt, hogy egy rendkívül tehetséges, ambiciózus társulata van, amely embertelen körülmények között, elegendő támogatás és segítség nélkül működik. Amit egy magyarországi kőszínházban körülbelül száz ember végez el, arra Udvarhelyen három ember van. A feladatokat a színészek osztották fel maguk között: van, aki varr, más az irodai munkában segít, van, aki a beszerzéssel foglalkozik. Műhelyek nincsenek. Az, hogy nem tartották meg a bemutatót, tiltakozás a társulat részéről a technikai körülmények és konkrétan egy személy ellen.

H.R.: Mi lesz a következő munkád Udvarhelyen?

H.K.: Szabó K. István rendezi Tennessee Williams Üvegfigurák című darabját, melyhez életem egyik legizgalmasabb feladatát kaptam: hét T. S. Elliot verset kellett megzenésítenem, szerintem jól sikerültek. A dalokat Újhelyi Kinga énekli. Ő Marosvásárhelyen végezte a színit, tavaly sikerült Veszprémbe szerződtetni.

H.R.: Ahol a színház zenei vezetője vagy... Mi egy zenei vezető feladata? Kérdem ezt azért is, mert nem minden színházban van zenei vezető.

H.K.: Minden tudásommal arra törekszem, hogy visszaszerezzem a színpadi zenének kijáró rangot. Olyan nagyságok írtak színpadi zenét, mint Mozart, Beethoven, Sosztakovics, Grieg, Schubert. Ezek a művek egészen furcsán másak, mert alkalmazott muzsikák. A színházban gyakorlatilag minden múlandó, az előadást leveszik műsorról, a díszleteket szétbontják, de a kották megmaradnak, tehát gyakorlatilag csak a zene marad meg egy előadás után, illetve a felvételek, ha készülnek.

H.R.: Hogy jutottál el ahhoz, hogy színpadi zeneszerzőnek valld magad?

H.K.: Sepsiszentgyörgyön tizenkét évig színházi zenész voltam, öt évig volt egy Mákvirágos, világjáró korszakom, amely után, negyvenkét évesen talán sikerült kicsit megkomolyodnom. A színpadi zene mellett döntöttem; pedig Magyarországon gyakorlatilag senkit nem ismertem a színházi világból, de éreztem, hogy ha egy munkám jól sikerül, az majd hoz újabbakat.

H.R.: Ez így is történt. Eladdig, hogy Nánay István színházkritikus egy alkalommal azt mondta neked, hogy az Erdélyből áttelepedett művészek közül te vagy a magyarországi színházi szakma egyik legnagyobb nyeresége.

H.K.: Hát ő szokott viccelni. A Mákvirág-korszak után éveken keresztül színpadi zenéket komponáltam, zenei vezetői feladattal csak egyszer bíztak meg, a Vígszínházban. 2000 őszén Tömöry Péter és Kolti Helga megnyerték a veszprémi színház igazgatói posztjának betöltésére kiírt pályázatot, és meghívtak zenei vezetőnek. Meg kell mondanom, hogy az első félév furcsa volt számomra, mert egészen más oldaláról kezdtem látni a színházat. Azt hittem, problémamentes lesz a munka, de nehéz volt átállni arra, hogy más zenék gondozója legyek. Az első feladatom a Hair volt, amelybe sok színház belebukott. Veszprémben nagy közönségsiker lett. Önbizalmat és kemény tapasztalatot nyertem ebből a munkából. Nagy Viktor rendezőnek sokat köszönhetek, mert észrevette, hogy zenei vezetőként kezdő vagyok, mégis jól tudtunk együtt dolgozni. A módszer, amit alkalmaztunk, nagyon jól bevált: a szerepekre válogatást rendeztünk. Ma már jól ismerem a veszprémi színészeket, tudom, milyen hangjuk van és mire képesek. Sikerült nagyon jól éneklő társulatot kialakítani. Fontos az is, hogy mindenki személyre szabott szerepet kapjon, hogy ideális hangmagasságon szólaljon meg. Sok olyan zenés előadást láttam, amelyben a színész nem tud énekelni, vagy nem bírták az adott hangmagasságot vagy hangnemet. Ilyenkor apró cseleket kell bevetni, mert nem bűn, ha valakinek nincs meg a magas c-je; olyan hangnemben kell őt énekeltetni, mondjuk egy terccel vagy kvárttal lennebb, hogy a közönségnek az legyen az érzése, hogy kiénekelte a magas c-t.

A zenei anyag adaptálása csak egyik feladata a zenei vezetőnek. Például hihetetlen, hogy milyen felelőtlenül gondozzák a zeneszerzők saját műveiket. Mióta látom, hogy mekkora munka a kották megkeresése, egyeztetése, én is kicsit jobban odafigyelek a saját szerzeményeimre. Például a Hairre úgy kaptam kottát, hogy egyrészt volt a kotta, alatta az angol szöveg, mellette, külön lapon, versbe szedve a szöveg magyar fordítása. Gyakorlatilag új kottát kellett írni, mert sokszor a magyar prozódia nem egyezik az angollal. Ha a fordító meg is találta a megfelelő szót, újat kellett keresni, olyat, amelynek a prozódiája megegyezik a zenével.

H.R.: Találkozik egy rendező és egy színházi zeneszerző. Mikor kezdődik el a munka? Feltételezem, hogy nem akkor, amikor az első hangot papírra veted.

H.K.: Legtöbbször borítékban megérkezik a példány, elolvasom, és leülünk a rendezővel beszélgetni. Számomra ideális, ha azt mondja, hogy az elolvasott példány alapján írjak zenét, azt, amit hallok magamban. Ez így történt például a Lorenzaccio esetében, vagy így történt Magellivel a Liliomban. Gyakorlatilag jó, ha a rendezővel sikerült eljutni egy olyan szintre, hogy mikor olvasom a darabot, már írom a zenét. Ehhez nagy előkészület kell, mint Rossini Sevillai borbélyához, melyet négy hét alatt írt meg. Az már csak a zene effektív lejegyzése volt. A Vásott kölyköknél úgy láttam hozzá az adaptáció elolvasásához, hogy előtte már volt egy beszélgetésem a rendezővel, olvastam a regényt, tehát már voltak elképzeléseim arról, hogy milyen világot kellene megszólaltatni. A történet helye és ideje nagyon fontos.

Victor Ioan Frunză-val, amikor már megromlott a kapcsolatunk, kért, hogy írjak neki 16 himnuszt. Kérdeztem, milyet: kubait vagy dél-afrikait, mert nem mindegy, ő meg azzal szórakozott, hogy nem mondta meg. Végül nem lett semmi ebből a munkából, és mi is elbúcsúztunk egymástól, azóta nem dolgoztunk együtt. Akkor bizonyosodtam meg arról, hogy ha nincs támpont, akkor könnyen eltévedek.

H.R.: Milyen támpontot tud még adni a rendező? Vagy mi történik, ha a rendezőnek nincs akkora zenei műveltsége, hogy támpontot adjon.

H.K.: Nem kell... Sok rendező botfülű, de ez nem gond, nem feltétlenül szükséges, hogy értsen a zenéhez. Ha nem találok megfelelő kapaszkodót, egyszerű kérdéseket teszek fel, pl. azt, hogy miről szól a darab, vagy miért választotta, és egyszer csak kimondja azt a szót, ami segít. Például a Lorenzaccioban ugyan tudtam, miről szól a darab, de kíváncsi voltam, hogy Frunză hogyan fogalmazza meg a lényeget. Ő azt mondta: „singuratatea eroului”, vagyis a hős magányossága. Ez bőven elég volt, hogy halljam a muzsikát.

H.R.: Mi történik akkor, hogy ha a te zenéd kotta szerint túl rövid vagy túl hosszú? Megtörténik, hogy faragni kell, vagy toldozni, mert a zene ideje nem alkalmazkodott a rendező által tervezett időtartamhoz?

H.K.: Aki másodpercre pontosan tudja, hogy mit akar – Mácsai Pál ilyen –, az meg is mondja, s akkor olyan hosszú zenét írok. Ha egy rendezővel összesimulnak a gondolataink, akkor még ezek a részletek is pontosan összeillenek. A színpadi zenének praktikus oldala is van, lefedi a színváltást. Meg szokott történni, hogy hosszabbítani kell a zenét (általában rövidebbeket írok), olyankor bajban vagyok, mert a pár másodperces zenei intermezzonak vagy zenei belépésnek is megvan a maga formája. Nagyon elszomorodom, amikor hosszított zenei betétet hallok, szaknyelven: meg van gumizva – ezt szoktuk mondani, ha nyújtani kellett, toldani egy-két ütemmel.

H.R.: Megszületik a rendezői elképzelés, megvan hozzá a zene, kezdődik a próbafolyamat... Ebben neked mi a szereped?

H.K.: A zene megírása a legkellemesebb és leggyorsabb munkaszakasz. Azután jönnek a nehéz kérdések: van-e pénz, van-e olyan zenekar, amilyet én elképzelek? Kolozsváron a Szentivánéji álomhoz 40 zenész állt rendelkezésemre, akkor annyira írtam zenét. De volt olyan eset is, hogy egy sem, akkor teljesen egyedül, egy szál csellóval egész estét betöltő kísérőzenét játszottam fel szalagra. Ez a két véglet. Aztán kezdődik a hangszerelés, be kell tanítani a színészeknek a dalokat. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy az az ideális, ha ezt is én végzem. Ha valami gond van, például amit kényelmesnek érez a próbateremben, azt a színpadon nem bírja kiénekelni, akkor közbe kell lépnem, alakítani kell a hangfekvést.

H.R.: Bemutató után megjelennek a színikritikák. Írnak-e a kritikusok a színházi zenéről?

H.K.: Nem nagyon mernek. Remélem nem fog megharagudni Koltai Tamás, hogy elmondom, amit egyszer kifejtett nekem: nem igazán tudja, mit kellene írni a zenéről... Pedig azt hiszem a világon nincs még egy színházkritikus, aki ennyire tájékozott lenne operában meg zenében, és nagyon jól is ír a zenéről. De általános jelenség, hogy a kritikusok közhelyeket szoktak írni, ha írnak: a zene jól szolgálja az előadást, hangulatos, kellemes.

H.R.: Nagyon sok rendezővel dolgoztál: Paolo Magelli, Victor Ioan Frunză, Pinczés István, Tömöry Péter, Bagó Bertalan, Árkosi Árpád, nemrég Máté Gábor, Sorin Militaru. Ha toplistát kellene összeállítanod az előadásokból, amelyekhez zenét írtál, hogy nézne ez ki? Melyik volt jó munka, melyik áll közel hozzád?

H.K.: Nagyon jó rendező mellett szárnyakat kapok. Mindig igyekeztem maximálisan teljesíteni, de igazán jó zenét csak akkor tudok írni, ha a rendezőnek is fontos a munka, ha felül szeretné múlni önmagát. Persze a színházi rendezőknek hihetetlenül erős egojuk van, ezért nem követem el azt a butaságot, hogy toplistát állítok össze munkáikból. Azt viszont elmondhatom, hogy legnagyobb visszhangja a színpadi zenéim közül a Lorenzaccionak volt. Rendkívül szerencsés pillanatban született, amikor a darab, rendező, szereplők, díszlettervező, zeneszerző nagyon jól együtt tudott dolgozni. Azt hiszem, Frunză-nak ez a legjobb előadása, és nagy dicsőség volt számomra, hogy ebben a munkában részt vehettem. A zenének önmagában is nagy sikere volt, rengeteg jó kritikát kaptam. Valaki azt írta, hogy ez olyan zene, mintha egy firenzei könyvtárból előkerült volna egy ismeretlen szerző muzsikája. Ez a legnagyobb dicséret, amit kaptam valaha.

H.R.: Szöveges zenét, dalokat könynyebb írni, vagy hangszeres zenét?

H.K.: Sokkal nehezebb szövegre zenét írni, nagyobb gyötrelem figyelni a prozódiára, arra, hogy zene és szöveg összhangban legyen. Lendületesebb lehet a zene, ha nem köt meg a szöveg. Talán egy új fejezet lesz az életemben a Bereményi Gézával készülő Laura, mert vegyes megoldást választottunk: megírta a szöveg egy részét, én arra megírom a zenét, aztán ketten folytatjuk. A darab témáját sokan nem fogják szeretni: 1984-től 2004-ig tart a cselekmény, az alcíme Rendszerváltó musical.

A másik dolog, amiért ez életem egyik legnagyobb kihívása, hogy öt, musical-szakot végzett színésszel dolgozhatom, tehát most nem sírhatok, hogy nem tudnak énekelni a színészek; ismerem is őket, nagyon jók.

H.R.: Mi lesz még ebben az évadban?

H.K.: Szabó K. István Üvegfigurák-rendezése Székelyudvarhelyen, majd novemberben Bukarestben egy Cseresznyéskert, amelyet Sorin Milataru rendez – de ezek a zenék már megvannak. Azután magamra zárom az ajtót pár hónapra, amíg befejezem a Laurát, majd lesz Szolnokon egy Übü király, és Debrecenben is fogok dolgozni, Árkosi Árpáddal. Közben folyik a munka Veszprémben.

H.R.: Ha hirtelen szabad kezet kapnál, hogy bármit írjál, amihez kedved van, mi lenne az? Tudod, a színészeknek szerepálmuk van, gondolom a zeneszerző is vágyik arra, hogy valamilyen műfajban kipróbálja magát...

H.K.: Írnék egy vagy több kórusművet a Sepsiszentgyörgyi Vox Humana kórusnak, évek óta kérnek erre. Ami viszont régóta foglalkoztat, az a bözödújfalusi tó, amelyből kilóg a templomtorony. Valami nagyon furcsa dolgot hallok magamban attól, hogy ott van valami, látható, ami mégis eltűnt, megszűnt létezni.